Az érdeklôdôknek következzék egy kis túrabeszámoló:
A mai napon
bombasztikusan fantasztikus túrát mentem két haverommal.
Útvonal: Csillaghegy-- Pilisborosjenô -- Zöld jelzés (a Hosszú-hegyi úttal párhuzamos alsó út)-- Pilisszentkereszti cuki (!!!!!! ;D

) -- Hosszú-hegy -- Pilisborosjenô -- Csillaghegy
táv: 50km
idô: 4 óra
Pilisborosjenô széléig a betont használtuk mint közlekedési helyet, onnantól azonban már keményen rátértünk a - nos igencsak eljegesedett - terep utakra.
Nekem szerencsém volt, mivel sikerült szereznem 1 db szöges gumit, és azzal nyomultam, két haverom azonban igencsak csúszkált. Akkor még azt hittük, hogy amin megyünk, az jeges, ám akkor még nem sejtettük mi vár ránk a késôbbiekben.
Az idô csodálatos volt: kisütött a nap, és a tájat még mindig beboritó ködön át rejtélyes fénnyel árasztotta el a vidéket. Ettôl a fehérbe öltözött fák és bokrok gyémántként ragyogtak körülöttünk. Idônként fehér hópor hullott ránk, amitôl még jobban úgy éreztem, mintha egy mesébe csöppentem volna. A Hosszú-hegyi útnál az elsô sorompó után van egy túristajelzés lefele, amin le lehet jutni egy hajdani forráshoz. Na ott mentünk le, és egy fantasztikus, havas single-tracken száguldottunk, ahogyan csak birtuk. Onnantól azonban kezdôdött a csúszka, ugyanis az út irtóra be volt fagyva. Volt olyan, hogy bringáink 90fokban fordultak meg hirtelen velünk. Az út közepén idônként járhatatlanul mély hó, a két szélén pedig csupa jég vájatok. E kettô között választhattunk és hol ebben, hol abban mentünk. A középsô csik sokszor azért közepesen járható volt, és ez azt jelentette, hogy lefele menetben rendesen rángatta a hó a kormányt.
A felfele menet igencsak megizzasztott bennünket, olyankor rendesen folyt rólunk a lé. Ezen az igencsak erôs és idegpróbáló úton kb. egy órán át vergôdtük át magunkat, a végén pedig egy nem befagyott patakon gurultunk át. Ez kicsit ijesztôen nézett ki, mivel jég volt a bemenetnél, és jégre kellett kimenni a vizes gumival, ráadásul egybôl emelkedett. Mondanom se kell, hogy nem tudtunk rajta feltekerni.
Ott aztán kimentünk a Szentkereszt felé menô autóútra, és megpihentünk kedvenc cukinkban. Innen egyik haver visszagurult betonon, és a másikkal föltekertünk a Szántó-nyeregbe, hogy onnan másszunk föl a Hosszú-hegyi útra. Még sose mentem ilyen lassan ezen az úton lefele. Ugyanis minden tiszta jég volt, középen meg általában lehetetlen volt haladni. Én még jobban tudtam menni, mint haverom a sima terepgumikkal. És még igy is rendesen csúszkáltam sokszor. Mikor elértük a Hosszú-hegy végét, ott végre be tudtunk gyorsitani, mert a jeget hóréteg fedte és tök jól lehetett haladni rajta.
Nos, ilyen állapotok uralkodnak a hegyekben. Aki megy, az vagy legyen nagyon ügyes, vagy fegyverkezzen föl szöges gumikkal.
Ja, útközben egy montissal találkoztunk, aki elszántan ment a Pilis-hegyi szerpentinre.
Találkoztunk még egy futóval is, aki vizet kért tôlünk, és mikor megkérdeztem, hogy honnan indult, azt mondta, hogy a Bosnyák térrôl, és hogy felfut a Dobogókôre. (ja, csak ilyen lazán?=semmi se volt nála, még egy kulacs sem. Durva, mi? És még azt hittük magunkról, hogy kemény arcok vagyunk, hogy jégen bringázunk. :-X)
Betonon egyébként simán lehet közlekedni, mert tökéletesen jégmentes. (legalábbis a 400m alatti helyeken)
Aki csak teheti, menjen ki bringázni, próbálja ki az ilyen idôben való tekerést is, mert nemcsak poén, de gyönyörü is a megfagyott természet. Én nagyon élveztem!