Élménybeszámoló a mai túráról:
Egyedül Pixel jött el az igérkezõk közül, igy ketten vágtunk neki a reggeli ködnek és párának. Akkor még nem sejtettük, hogy mi vár ránk, de ha tudjuk, még nagyobb kedvvel tekerünk. Pár fokos hideg, kis sár, az utakon tócsák: ez volt jellemzõ utunkra, amig el nem értük a Dömörkapui úti sorompót. Mikor szembejött velünk az erdészet fülig behavazott jeep-je kicsit megsejtettük,hogy mi vár ránk. A sorompó után az út latyakos lett, majd hócsíkos. Ám a hó ott félig már olvadt volt és simán át lehetett rajta gázolni. A Sikárosi erdészház környékén futók kezdtek el szállingózni velünk szembe: kiderült,hogy futóverseny van, és arra gondoltam, hogy talán Bors is ott lehet valahol, hiszen mondta, irta is, hogy azon a környéken lesz. S mivel õ folyton futómaratonokon futkos, gondoltam: biztosan itt lesz. Néztük is, de nem láttuk. A Sikárositól az út már végig emelkedik a prédikálószéki elágig. A kocsinyomok közötti részek most már egyre fehérebbek lettek, és a fák is be voltak havazva. Az elágnál már egész szép hóréteg fogadott. Innen kezdõdött az igazi móka, mert a terepút teljesen havas volt. Szerencsére egy terepjáró kicsit megnyomta az utat, igy könnyebben tudtunk tekerni a több centis hóban. Elõttünk, mögöttünk futók száguldoztak tova: volt aki úgy szökellt, akár egy õzgida, volt aki úgy zihált akár egy ökör a fogatban. Sokan a futók közül még szurkoltak is nekünk látva küzdelmünket a hóban felfelé: "Nyomjátok", "Hajrá", "Ez igen" - ilyesmik hangzottak el, mi meg cserébe biztattuk õket és hajráztunk, hiszen ilyen hol olvadt-hóban, hol-kemény hóban, ticsi-tocsi, csúszka terepen azért nem semmi lefutni 30km-t (ez volt a hosszú táv, a rövid pedig 15). A Prédi-szerpentinen futottunk össze az indexes Fishtax-szal, pontosabban õ futott, mi meg tekertünk. Vidáman üdvözöltük egymást, majd folytattuk az utat felfelé. Ott ahol a Duna-marci elmegy jobbra, mi továbbmentünk fölfele, és onnan a tekerés is egyre jobban ment, ugyanis a hó mélyebb és szárazabb lett: már jobban kapaszkodtak a gumik. A Prédin hiába próbáltam megtalálni a kulacsomat a kb. 6 centis hóban, talán majd tavasszal meglelem! Kulacstalanul gurultunk vissza ott ahol följöttünk. Útközben a hócsapdák, laza hórétegek igencsak megvezették gumijainkat, és ha létezik ilyesmi bringázásnál, hát össze-vissza kalimpáltunk a kerekekkel. Pixel több esés-figurát is elõadott, de mivel puhára esett, nem adta fel. A betonra visszaérve folytattuk a mászást Dobikövi felé: a Kakashegyin egyre kevesebb betont találtunk, és egyre több havas részt, ami viszont megvezetett minket. Addig a pontig tekertünk, ahol a Kék elmegy jobbra, föl a csúcsra, és ott rákanyarodtunk. Itt futók közt folytattuk utunkat, - némelyikük már alig tudott járni is, annyira kivolt! Egyébként nem csoda, mivel a hosszú távosoknak föl kellett menniük a Vadállóköveken (!!! Respect - ilyen idõben meg fõleg!), aztán meg a Kék meredek szakaszán. Akik a múlt heti túrán résztvettek, emlékeznek, milyen meredek volt lefele. Nahát képzeljük el, hogy azon fölgyalogolni úgy, hogy közben veszettül csúszik a hó. Ugyanis egy kicsit olvadt a hó, és folyton a fejünkre hullottak kisebb-nagyobb darabok. Egyszer Pixel magas tónusban sikoltott föl, mivel a nyakába szakadt egy hódarab. Miután föltoltuk a sziklás szakaszon - ahol csak embertelen erõfeszitéssel lehetett volna föltekerni - visszaültünk a bicajra, és onnan már egyszeri megállással föltekertünk Dobikövi csúcsára. Itt gyönyörû, szûz hó volt, igazi téli, behavazott táj. Iszonyat jó érzés volt ott menni. Fönt meglátogattuk a futóverseny finisét. Közben felhivott a Bors, és kiderült, hogy mégse a Pilisbe ment, hanem a Bakonyban túráznak: ott viszont egy mm-nyi hó sincsen. Ekkor megláttam a Lõrincz Olivért, amint lazán ácsorog és biztatja a befutókat. Szóba elegyedtünk, és jót mosolyogtam, mikor mondta,hogy megnyerte a rövid távot. "De ez most komoly"- mondta õ. Ekkor fogtam csak föl, hogy nem tódit és hogy tényleg részt vett. Csak olyan szerkóban ácsorgott, ami azt jelezte, már alaposan átöltözött. Nagyot néztünk Pix-szel és gratuláltunk, hogy ilyen terepen ilyen jól ment. Õ meg azt mondta, hogy õrültek vagyunk, hogy ilyenkor tekerünk és nehogy terepre menjünk, mert nagyon gáz. Mondtuk, hogy már késõ, és nagyon is élveztük.
Egyébként tényleg nehéz lehetett a verseny igy, hogy leesett a hó és gratula minden indulónak.
Kb. egy órát töltöttünk a dobogókõi faházas büfében, mire valamennyire átjárt minket a tûzhely (nomeg a fekete cica) melege.Egészen az indulás pillanatáig úgy csináltunk, mint akik tartva magukat az eredeti tervhez a Pilis-szerpentin és Hosszú-hegy felé veszik az irányt, ám ahogy felültünk a bringára, egy rövid helyesléssel ("Inkább menjünk most már haza") visszafordultunk és lepattogtunk a csúszós sziklákon a Kakashegyire. Pár koca-gyalogos hülyének nézett, de azért félreálltak, mert a csúszkálási gradációnk félelmetes volt. Pixel egy újabb esési formulát mutatott be.
A Dömör-kapui úton lassabban haladtunk a szokásosnál, a hócsikok miatt. Én addigra már teljesen átmelegedtem és még élénken élt bennem a havas terep felemelõ érzése. Sajnálhatja, aki nem jött velünk, mert igazán nagyon mulatság, szórakozás és ámulat volt ez a kiruccanás.
Egyébként az 1.8-as Panaracer Fire Xc Pro nem havas tekerésre való, vagy legalábbis nem ilyen puha hóban, mivel egyfolytában megvezette az egyenletlen hó. Pixel se járt jobban a simára kopott Contijaival.
Igazán sajnáltuk, hogy nincs nálunk fotógép, mert a természet igencsak szép volt ma a fehér lepelbe burkolózott fákkal, havas utakkal, tarkitva a kipirult futókkal.