Tegnap délután elmehettem volna biciklizni.
Normafa felé indultam volna, mivel az a legrövidebb út a "hegyeinkhez". Persze jó sokat kellett volna aszfalton mennem, az emelkedõ több mint háromnegyedét csak aszfalton tudom megtenni. De ez most más (és tény) kérdés.
Azt hiszem, a katlannak hívott helyrõl mentem volna fel Csillebérchez. Végre, az elmúlt hónapokkal ellenkezõen, idõben értem volna fel az úttörõtábor melletti vasútállomáshoz, így lett volna idõm császkálni is. Véletlenszerûen, (általam) soha nem járt ösvényeken mentem volna. Imádom az ilyet, így nagynak tûnik ez a kis erdõnk is és az állandó felfedezési vágyat is csillapítja. Megtaláltam volna egy újabb kis sziklát, talán Szentgyörgyinek hívják. Vagy Szentmihályi? Egyáltalán szent? Utólag aztán biztos elfelejtettem volna a nevét.
Aztán máris Makkosmáriánál lettem volna. Innen aztán nyélen fel. Ott lettem volna az erdõben, végre mély levegõt vehettem és elvonatkoztathattam volna a várostól, az emberektõl, a zajtól. Egy mókus is átszaladt volna elõttem az úton, mosolyogtam volna rajta/rá. Ott a hegyoldalban annyi ösvény van, hogy hiába próbálom megjegyezni, mi merre megy, sose tudok mind végére járni. De a lényeg, hogy nyélen mentem volna fel. Keresztezõdésenként felváltva balra és jobbra, hogy az egyik oldal se sértõdhessen meg. A szeptember eleji elsõ hûvösebb tekerés lett volna. Amikor már minden lélegzetvételben ott lett volna az avar illata. A sok random után olyan helyre lyukadtam volna ki, ahol még nem jártam. Egy kis panorámaút. A nap lemenõben lett volna, a domboldal aranyló sárgában. Megálltam volna szétnézni, ahogy pár lépést tettem volna a kilátóhely felé, egy apró epret (szamócát?) is találtam volna. Nyamm, mindig lenyûgöz a finomságával.
Aztán továbbmentem volna az Erzsébet-kilátó felé, majd le a Hárs-hegy irányába.
Itt ismerõsökkel, barátokkal találkoztam volna. Milyen érdekes, hogy mekkora az erdõ, az ország, a világ, és mégis éppen egy kis ösvény közel azonos helyére kerültünk volna, azonos idõpillanatban. Együtt mentünk volna fel a hárs-hegyi kilátóhoz, naplementét néztünk volna.
Innen siettem volna vissza Normafa irányába, hogy sötétedés elõtt kiérjek az erdõbõl. Idén elõször éreztem volna a lefelé gurulás közben csontig hatoló hûs szelet, és önmagam átkozását is, hogy miért nem dobtam be a hosszúruhákat.
Még jókor értem volna a Széchenyi-hegyre, és a nemrég felfedezett, azóta kedvenc kis kék/zöld/piros (nemtom) háromszög ösvényen mentem volna le. Imádom, imádom. Egynyomtávos, vagyis inkább fél. Egy hosszú, fa- és bokorágakkal és levelekkel kifalazott alagút az egész. Végig "easy right és easy left", körülötted minden elmosódik, most te vagy és itt vagy, és csak az alagút végét figyeled, a bokrok a karjaidat karcolják.
De végül nem mentem. Mégis csak elmúlt aug. 31., ugye a szabályok.
Viszont görgõztem az Üllõi úti lakásban. Húsz percig, aztán meguntam. Majd lehuppantam a tévé elé és bontottam egy sört.
Az élet szép.
"Milyen állat, aki bennem él?
Aki helyettem élvez, helyettem fél
Aki helyettem fázik, ha hideg a tél"