Negyedik rész, melyben sietünk, hogy elérjük a 40-es kompot, ami végül nem komp-lett.
Viktor bekevert egy kis izotóniás Xenofitot, amirõl késõbb kiderült, hogy túl töményre csinálta, és majdnem elszenvedett miatta, egyedi gyártású illóolajos krémet kent a lábára, szal ha másért nem, már csak a terjengõ szag miatt is indulnunk kellett.
Törökmezõ fele eleinte lejtõs aszfalton, majd egy jobbos után már emelkedõn haladva értük el, ahol gyors pecsételés után tovább siettünk Hegyes tetõ fele. A túristautakat errefele gyakorlatilag úgy vezetik, hogy merõlegest állítanak a szintvonalakra, így a kicsit enyhébb szekérúton elõbb Köves-mezõig, majd a szekérútnak nem nevezhetõ valamin másztunk tovább, néhol gyönyörû Dunakanyar-panorámával, majd ahol a legmeredekebb rész következett jó 45 fokban (majd Rás megmondja százalékban) másztunk fel már az igazi kék jelen. Néha csak úgy ment, hogy bringa megtol, fék behúz, felmászik utána, liheg, majd elölrõl az egészet. A csúcshoz közel találtunk egy földutat, ami egy olyan fél kilcsi pluszt hozzátéve megkerülte a hegyet, és a túloldalon normálisabban lehetett már tekerni.
A kilátó tövében (482 m-en van, és ide 440 szint vitt fel) dinnyét kaptunk, ami be kell hogy valljam nagyon jól esett, és még Lõrinc sem intézte bele a dolgát. A héját jó messzire kellett eldobni (nem, nem a madarat!

), hogy a vaddisznók ne jöjjenek olyan közel, ne szokjanak fel a kilátóhoz. A "dinnyeszecskázó" humanoid elmondása szerint volt olyan, hogy egy kupacba szórta ki a dinnyehéjat, és másnap reggelre eltûnt, mert felzabálták.
Felrohantam a kilátóba, és vonakodva ugyan, de Rás és Viktor is feljöttek utánam. Full extrás panoráma, tökéletes tájolás a térképhez. Innen elvileg csak lefele kellett menni, de kicsit féltünk, hogy a kék nagyon meredek az elején, ezért talonba tettük a sárgát, ami kicsit hosszabb lett volna.
Sürget az idõ, menne a komp, siessünk...
Kis gurulás a rétig.... és már hat is a dinnye.

Akkor ürítünk, majd tovább, hogy megtaláljuk az elágazást. A sárga elkezd mászni felfele :

ez már gyanús volt, majd megláttunk rajta olyan öles fákat keresztben kidõlve, ami miatt mégis a kéket választottuk.
Vesztünkre. Ez még ciklokrossz pályának is kemény lett volna, mert félemberes ösvény, ferdén, hogy csússzon is, keresztbe fák: hol átlépendõ, hol olyan, hogy rá kell ülni, hol meg alatta átmászható. A hajlongás végén észrevettük, hogy jövõre merre fogunk menni. Bizony-bizony ezt a szakaszt el lehetett volna kerülni....

Na szóval, hogy ne szaporítsam feleslegesen a szót a kék jelzés levezetett egyenesen Nagymarosra, elõbb olyan igazi North Shore stílusú fák között kerengõsen, majd egyre szélesebben, és a völgyben olyan Sauh dh pálya vége érzés volt. Hol az alján, hol az oldalán vezetett út, néhol minden átmenet nélkül olyan köves lett, hogy satufékre volt szükség, ha talpon akartunk maradni, aztán tovább fék nélkül. Az egyik helyen ahol a "fenti" utat választottuk, a lenti úton egy ugratósor volt. El tudom képzelni, hogy meglepõdtünk volna, ha azon megyünk... ;D (Max speed 56) A faluba/városba beértve kellemes macskaköves lejtõ rázta ki a fájdalmat csuklónkból, és száguldottunk a révhez ellenõrzõpontot keresni. Zsíroskenyér, hagyma, paradicsom, só, pirosarany kétpofára, a komp 10 percen belül indul! Olyan szendvicseket csináltunk, hogy csak na!

Meg kell jegyezni, hogy az átkelésért külön nem kellett fizetni, az benne volt a nevezési díjban. Egy nagy rakat motoros (hárli, kávászáki, etc.) is átjött velünk a túloldalra, megfordult a fejünkben, hogy le kéne engedni a nyeregcsövet, és olyan csopperesen menni tovább. Ízirájder öcsém! 8)
EOF pt. 4.