Az ok a biológia volt.
2004-ben, leginkább az akkori barátnõm miatt vettem egy kant. Õ volt az elsõ kutya nálunk, aki igazán családtagnak számított. Elõször vizslában gondolkodtunk, de egy ismerõs meggyõzött hogy Retriever kell nekünk.
Nem bántuk meg. 6 hetesen hoztuk el, óvtuk a széltõl is. Míg az elsõ 3 oltása meg nem lett, ki sem mehetett a házból. Nagyon féltünk a parvo-tól. Sokat kellett takarítani, gyakran már annak is örültünk, ha a kaki állaga lehetõvé tette hogy csak úgy felvegyük.

Aztán felcseperedett, rengeteg örömet okozva az egész családnak.
Törzskönyvesek a szülei, de neki nem tudtuk megcsináltatni az övét, mert az anyját nem vette meg hivatalosan a srác, akinél fialt, így nem tudott alomigazolást adni. Csalódottak voltunk, mert nem egészen errõl volt szó az elején. Aztán, mikor egyre többen mondták, hogy a Retriever-ek közt is gyönyörû még inkább sajnáltuk. Az anyjáról egyelõre annyit tudok, hogy Egerbõl származik. Az apja Ózd környéki vérvonal, vannak munkavizsgái is. Remus-t csak pár apróbb dologra tanítottuk (ül, hozzám, stb.), azt akartuk hogy természete szerint élhessen. Apportírozni sosem tanítottuk, az eldobott labda / frizbi is csak néha érdekelte. Ennek ellenére, tóból-folyóból TANÍTÁS NÉLKÜL is kihoz bármit amit bedobsz neki.

De hát erre lett kitenyésztve.

Ha már víz...na abból képes egy kiskanálnyit is megtalálni egy 3 hektáros területen. Egyszer, februárban sétáltattuk a Szalajka-völgyben, legalább -10 fok volt. Szokásához híven többet tartózkodott a gyors folyása miatt be nem fagyó patakban mint a szárazulaton.

A víz a szõrére fagyott, de nem érdekelte. Nem fázott meg. Rengeteg szót ismer; ismeri például a különbséget az egér és a patkány közt (általában megfogja mindkettõt).
Tüzelési idõszakban gyakran eltáv-ra ment; ez ellen a kerítés magasításával védekeztünk eleinte. Olyan 2 méteres betonfalon még ki tud menni.

Aztán, a nagymamám egyszer befogadott egy kis keverék szukát, akivel nagyon közel kerültek egymáshoz. Innentõl már nem akart szökni...fél napokat játszottak együtt. A szuka azonban megfogott néhány baromfit amivel piros lapos lett a nagyszülõknél, így kerítettünk neki jó helyet és megváltunk tõle. Akkor Rém depressziós lett, de tényleg. Legalább 1 hét kellett, mire feldolgozta a társ hiányát, addig leginkább csak feküdt. Ekkor gondoltam arra, hogy keresek neki egy fajtabeli társat.
Anka Budán lakott, egy közös udvaros házban. Szeretõ gazdinál, de intoleráns szomszédokkal körülvéve. Hamar beilleszkedett és a 2 kutya nagyon megszerette egymást. Órákon át játszadoztak együtt, de valahogy sokkal óvatosabban, finomabban mint a korábbi szukával. Anka egész más személyiség. Neki nagyon jó a gömbérzéke, nagyon szeret dolgokkal játszani. Gyakran feldob valamit magának, amit el is kap. Sokkal bújósabb mint a kan, sokszor, ha egy hét után hazajövök, annyira örül, hogy nyüszít.

Azt hiszem 4 tüzelés is elmúlt minden következmény nélkül, és kezdtem elhinni, hogy Rém-mel baj van. Mondjuk, az igazsághoz tartozik az is, hogy a tüzelések alkalmával kb. 2 héten át nem evett semmit, csak a szukát kísérgette, így mire az hagyta volna magát már feküdni sem nagyon volt ereje.ú
Most azonban valamiért másképp alakult: az élet utat tört magának.

Nem vagyok tenyésztõ, de nem akartam beavatkozni sem. Megérdemlik, hogy utódaik legyenek, akár pedigrések, akár nem. Most, hogy ez megtörtént, valószínûleg ki kell találnom valamiféle fogamzásgátlást. Anka miatt is, a sok menhelyi kutya miatt is.
Jaj...nem tudom miért írtam le mindezt. Ha nagyon gáz vágják ki a modik.
Kérdésedre válaszolva: utánanézek, ha akarod.