Szóval hosszú idõ után a múlt szombat ígérkezett az elsõ tekerhetõ napnak, ha a légköri viszonyokra kényes az ember fia. Esõt mondtak arra a napra is ugyan, de már el lehetett indulni. Dombokat akartam mindenképpen, Kecskemét nagy hiányosságát megsínylettem erõteljesen, az áprilisi kisebb túránk, az albertirsai húzódásokra tett látogatás kivételével õsszel voltam utoljára emelkedõn. Így Gödöllõt céloztam meg, illetve ami pluszban belefér.
Ezúttal egyedül akartam menni, nem hívtam senkit magammal. Idõnként szükség van a magányra is.
Cegléd felé indultam, elég erõs pofa, oldalpofaszél nehezítette a dolgomat. Pilis környékén válik izgalmasabbá a környék, a Pilis-Káva-Gomba-Úri-Sülysáp útvonal a kisebb kaptatóival, hullámaival már kezdi égetni a reggel elfogyasztott lekváros kenyér kalóriáit. Kóka és Zsámbok között felújították az utat, ami még le volt zárva a forgalom elöl, így egyedül küzdhettem az emelkedõkkel, és a kemény ellenszéllel, amit a nyílt terepen nem fogott meg semmilyen facsoport sem. Zsámbokig 3-4 felhõcsoportosulást úsztam meg, a hátam mögött slégan úsztak el, valahogy mindig sikerült õket beelõzni. Vácszentlászlón magamba döntöttem fél liter kólát, és ez bosszulta meg magát végül. Elkezdtem a hosszabb emelkedõt Gödöllõ felé, és annyira jól esett, annyira jó erõben éreztem magam (a kóla engem durvábban megtol, mint a profikat az epo), hogy nem akartam megállni, dacára annak a komolyabb viharfelhõnek, ami a fejem fölé kezdett sodródni. Lenyomom ezt a felhõt is, gondoltam magamban, még beérek Gödöllõre, mielõtt elkezd esni. Szépen fel is értem a dombtetõre, és ahogy indultam lefelé, akkor kezdett el igen komoly cseppekben kopogni az esõ rajtam. Nosza, be a bringát és magamat a fák alá, szatyort a fejemre, kivárom a nagyját. Szerencsére egy negyedóráig esett csak, változó intenzitással, és így nem áztam tökig, de azért nem az izzadtságtól volt vizes a mezem. Ahogy szedtem össze magam az út szélén, egy furgon majdnem elgázolt - a sofõr fene tudja, hova nézett éppen, egy biztos, elõre az útra biztosan nem. Megállt, kurvaanyázott, én is, aztán ennyiben maradtunk. Õ jobban megijedt, mint én, nekem idõm sem volt rá, de azért elgondolkoztató, hogy elõtte nagyjából 50-60 autó ki tudott engem kerülni, idõben észrevett, neki meg nem sikerült. Nem az út közepén himbáltam a farkam, hanem az út szélére lehúzódva öltözködtem, hiszen a vizes és meredek árokpart ezt nem teszi lehetõvé. Mindegy, megint nem ütöttek el végül, bár ki tudja, ez a jó sorozat meddig tart még ki.
5-6 km lefele volt még Gödöllõig, és hát dobtam egy hátast, amikor 500 méter után megláttam egy fedett buszmegállót, ahova az esõ elõl be tudtam volna húzódni. Ennyit kellett volna még lefele rohannom...Mindegy, így volt ez kaland. Gödöllõ után átmentem Mogyoródra, majd Szada következett, de állandóan meg kellett állnom, mert viharfelhõket szült az ég folyamatosan, nem tartott percnyi szünetet sem. Szadán majd egy órát töketlenkedtem, mert fent egyszerûen megállt a szél, és nem mozdult semerre sem egy brutálnagy felhõ, csak morgott és villámlott fenyegetõen. Végül úgy döntöttem, hogy nem kunkorítom tovább az aznapi körömet, és Pesten keresztül hazajövök. Fót-Pest felé fordulva szembefordultam egy másik viharzónával, de akkor már nem érdekelt, mert egymást érték a települések, és nem lett volna probléma fedelet keresni a fejem fölé. Pesten félõrültként végigrohantam, szépen csatakosan, sárral kevert izzadsággal az arcomon, és onnan már csak haza kellett rugdosnom magam az ötösön. A négysávos kecskeméti bevezetõn még sikerült egy kátyút telibevernem, a pumpámért úgy kellett visszafordulnom, akkorát ütött rajtam az a nyamvadt gödör. Éjfél körül itthon voltam, a vége 260 lett. Bár jó lett volna még többet menni, kicsit belekóstolni a Cserhátaljába is, de az esõ miatt legalább két órát elvesztegettem a napomból. Mindegy, idén elõször mentem 200 fölé, és összességében így sem volt egy értelmetlen nap.
Belépés
Felhasználó létrehozása
...
Ugrás az oldal tetejére
csak 15kiló földút 
