Akkor mesélnék:
fõhõsünk a 8. héten boldogan mankózik be a kórházba tudva, hogy aznap végre megszabadítják a lábát 2 hónapja rohadásra ítélõ fehér zoknijától.
Fél óra várakozás után be is jelentkezhet a 300 ft-os csekkjével az asszisztensnõnél, aki cserébe beutalja Lórihoz, a gipszmesterhez, aki egy miniflexxel levágja a gipszét.
Újabb fél óra múlva megkapja a szokásos atomsugár adagját. Ezután hosszabb szünetet kénytelen tölteni a folyosón (egy órányit), míg be nem hívják. Ez az ötödik kontroll és a negyedik orvos fogadja. Bemutatkoznak, újra elmeséli a helyzetet, majd a doki közli, hogy rossz helyrõl csinálták a röntgent, ezért ismételni kell.
Újabb várakozás, újabb sugáradag, újabb egy óra a folyosón.
Ezután bent egy még újabb, immár ötödik doki fogadja, aki lazán újabb négy hét gipszet ígér. Fõhõsünk beteg hiéna módjára röhögni kezd (eddig az összes új doki plusz négy hetet ráígért az elõzõ adagjára), majd lehetõleg higgadtan kifejti, hogy legutóbb gyógytornát ígértek neki gipsz helyett.
Ezt a doki egy másik szobában megkonzultájja egy hanggal, aki azt mondja, legyen. Némi rizsa után, hogy miért lehet 4 hét gipsz helyett hirtelen mégis torna, átadják a beutalót, amely az Örs vezér térre szól. Hõsünk ugye nem tud járni, se BKV-zni, a családja meg vidéken él, de kemény csávó, úgyhogy arra gondolt legfeljebb odakúszik majd 3-4 km-re lévõ otthonából. Sajnos azt már nem tudják elmondani, hogy pontosan hol található az intézmény a téren, ahogy azt sem, hogy mikor kezdõdik a kezelés.
Apjával a kórházból távozva, 500 méter mankózás után látják a kocsin a kerékbilincset (kórház elõtt nem tudtak parkolni). Szereplõnk õsz apja ekkor már majdnem elsírja magát. Hõsünk újra szellõzõ lába felett érzett örömétõl átitatva vigasztalja apját, és próbálja higgadtan szemlélni a 30 fokos hõségben elõállt kaffkai helyzetet.
Rövid telefonálgatás, és 16.000 Ft kifizetése után távozhatnánk is, ha nem derült volna ki, hogy a beutaló lapon a cím résznél csak ennyi szerepel: Örs vezér tér. Házszám, telefonszám nuku.
Újabb telefonálgatás a fõ kórházba, hogy legalább egy telefonszámot kapjanak az új helyszínhez. Persze a telefonszám nem jó. Új hívás a kezelõ kórházba, õk sem tudnak számot és címet. Cseppet sem zavartatva magát a ténytõl, hogy egy kórház kezelésre elküld egy csomó sántát egy olyan intézménybe, amelynek a címét és a telefonszámát sem ismerik, hõsünk visszamankózik a kórházba, próbálkozik a portákon, de hiába, így lépcsõ fel, lépcsõ le (az ambulancia természetesen az alagsorban van, amelyre csak az emeletrõl lehet lejutni).
Lent szolidan félretolja az ajtóból a bejutni próbálkozó embert, majd még szolídabban kéri a dokit, hogy ebbe az intézménybe adja a beutalót, mert ennek legalább ismerik a címét. A doki átérezve a komoly tétet, telefonos segítséget kér, majd engedékenyen bólint.
Összessgében, tehát 3 óra alatt kaptam 2 új dokit, 7 adag röntgensugarat, a 300 Ft-omért választhattam, hogy milyen kezelést akarok: gipsz vagy torna, túráztam egy kilométert mankóval, meg megmásztam összesen 4 emeletnyi lépcsõt, és még azt is eldönthettem, hogy nem elérhetõ vagy egy létezõ helyre akarok-e járni kezelésre. Ja, plusz 16.000-ért árnyas helyen parkolhattunk.
A bokám meg tényleg elég merev. Kb. 5 centit mozog fel-le. Remélem azért majd javul a torna során.