..második rész...
Miután mindenkit bevártunk, jobbra kanyarodtunk a Kakashegyi útra, ez azonban teljesen hófödte volt. De mivel le volt taposva (kocsik) könnyûszerrel haladhattunk rajta. Helyenként jeges volt, de egyelõre ez nem érintett minket, mert fölfele tekertünk. A nap sütött, és a havas táj úgy ragyogott mint ezer gyémánt. Nagyon élveztem. A Kakashegyirõl balra kanyarodtunk egy meredek, sziklás ösvényre, mely felvezet Dobogókõre. Itt már igen mély volt a hó, és a legtöbb helyen csak úgy lehetett haladni, ha az ember tiszta erõbõl teker. Ráadásul a hó alatt sok volt a szikla is, tehát még az is fékezte az embert. Erõlködve, izzadva haladtam fölfele, megküzdve minden egyes centiért. Manó nem sokkal mögöttem haladt, a többiek messze elmaradva. Ilyenkor nagyon sokat számit a külsõ gumi, és nekem nagyon bevált az a Konti amit pár napja vettem. Ez kifejezetten egy kapaszkodó, tapadó külsõ gumi, és éreztem is, ahogy beleváj a talajba. Persze igy is voltak olyan részek, ahol már elhagyott az erõm és nem tudtam tovább nyomni. Sehol sem lehetetlen felmenni, csak erõ és ügyesség kérdése. Ahhoz azonban már nagyon sok erõ kell, hogy legyen az emberben, hogy a nap második felében is tartósan tudjon tiszta erõbõl nyomni fölfelé. Nekem ráadásul kezdett húzódni a térdem belseje is, és próbáltam nem erõltetni túlságosan. (megj. ez egy ínszalag csavaros rögzítéses mûtét után volt 3-4 hónappal)
Miközben tekertem fölfele, azon gondokoztam, hogy ezekután nyáron itt simán fel fogok tudni menni. Eddig erõlködve jöttem föl, de a téli tekerések után már nem úgy fogok gondolni a nyári terepezésekre, hogy azok megerõltetõek. Ugyanis nincs nehezebb, taktikásabb és kimeritõbb egy téli terepezésnél. Aki végigcsinál egy telet a hegyekben, az kiváló kondiban lesz a tavaszi teljesitménytúrákra. Én ezt fogom tenni, hisz már beterveztem egypárat. Megmondom õszintén, eleinte kicsit tartottam, hogy hogyan fogom birni a téli tekerést, de most már látom, hogy végig lehet csinálni. Kicsit több ruha, akarat, kicsit nagyobb szenvedés és biciklimosás, de meg lehet oldani annak, aki elég õrült ahhoz, hogy elviselje az ext-rém viszonyokat egy kis tekerés kedvéért. :-)
Manóval tehát tekertünk fölfele, mig a többiek erõlködve tolták cangáikat. Idõnként találkoztunk lefele tartó túristákkal, akik döbbenettel, álmélkodással vagy csodálattal tekintettek ránk. Hogy õszinte legyek, csodálatot csak egyszer láttam megcsillani emberek szemében, és az is 3 srác volt, akik mondták,hogy "hú de klassz, hogy bicajjal nyomulunk, õk is szeretnek terepezni". :-) A szülõk tekintetében inkább óvatosság tükrözõdött, amint próbálták az utunkból elterelni kóborló ivadékaikat.
Már nem jártunk messze a tetõtõl, és elkezdõdtek a bajok. Ahogy nulla fok alá ment a hõmérséklet, a bicajokon elkezdtek befagyni különbözõ dolgok. A No.1 helyen a váltók szerepeltek. A bowdenek befagytak, és alig, vagy egyáltalán nem lehetett váltani. A fékek is gyengén fogtak, és a fékkarokat hülyén lehetett lenyomni. Aki spd-vel volt, az nem érezte túl jól magát (pl én), mert ha lelépett a hóba, az egybõl beragadt a kis fémlyukba, és a pedálba lehetetlenség volt ezután belelépni. Egyfolytában rugdosni kellett a pedált, hogy a cipõbõl kiessenek a jégdarabkák. Mire felértünk Dobogókõ tetejére, a Manó ósdi bringája tekerhetetlenné vált. Ugyanis a racsni zsirozása megfagyott,és ha tekerni kezdte a pedált, nem tudta, mert nem volt ellenállás. Tehát ugyanúgy pörgött, mint hátrafelé (ezzel bajlódtunk aztán az út fennmaradó részében, egészen a szentendrei hévig). De most még csak a Matyi büfénél tartottunk, és nem törõdtünk ilyen távoli jövõvel. Egyetlen és legfõbb vágyunk volt a legegyszerûbb ösztönök kielégitése. Nevezetesen,hogy valami forrót együnk, igyunk, és pihenjünk. Mindenki literszárm itta a forró teát vagy bort, és ette a hotdogot.
A büfénél nagyon sok ember tolongott, de szinte egyikük sem volt túrista. Ha most ezt õk olvasnák, valószinüleg ellenkeznének, mert õk túrizmusnak nevezik azt, amikor az ember bevágja magát a kocsijába, felgurul Dobogókõre, ott kiszáll, és hõsiesen elgyalogol a kilátóig meg vissza. A negyed órás sétától megéhezve eszik és iszik egyet a büfében. Õk azt mondják magukról, hogy túráztak egy jót, hisz kimentek a dobogókõi kilátóig és hóban! gyalogoltak egyet magassarkú cipõben (legalábbis a nõk). Mindezek az emberek igen furcsán néztek ránk, az õrült montisokra, akik valahonnan a ködpárába burkolózó erdõk mélyébõl tûntünk elõ, meggyötört bicajainkon. Hogy lehet ilyenkor egyáltalán biciklire szállni, nem is beszélve arról, hogy ezzel az izével még a hegyekbe is bemenni!? Brrr. A levegõnél is fagyosabb tekintetek villantak felénk. A srácok ebbõl szerintem semmit sem vettek észre, mert épp a has korgásnak próbáltak véget vetni,és gyorsasági versenyt rendeztek az evésbõl. Az egyik srác azt kérdezte tõlem a túra elején, hogy minek cipelem magammal azt a hátizsákot. Hát most megértette, hogy miért. Mig õ abban a cuccban fagyoskodott (és egyre jobban), amiben jött (mert magával semmit nem hozott), addig én felvettem magamra a nagykabátomat és még egy kesztyût. Volt nálam még egy angóra pulcsi és egy 3. gatya is, de azt végszükségletre tartogattam.
Már du.4 is elmúlt, amikor elindultunk lefele. Kezdett sötétedni, de a naplemente szinei még élénken égtek nyugaton. Megbeszéltük, hogy a kék jelzésen lemegyünk a Kakashegyi mûútra, és onnan végiggurulunk a Dömörkapui úton Szentedréig, mert addigra be fog sötétedni.
A kékig még egy rövid szakaszon betonon haladtunk, de az tiszta hó meg jég volt. Eléggé begyorsultam, és magam mögött hagytam a többieket, akik nem mertek kockáztatni. Eddig még nem is lett volna baj, csak én közben a hátsó fék behúzásával farolgattam. Egyik alkalommal kissé túlzottan is behúztam, ráadásul jobbra is rántottam az elsõ kereket, mert a bal lábam körül akartam 180 fokosat kanyarodni, de erre a jeges út kicsúszott a lábam alól és zakóztam egy nagyot. Elõttem pont kb. 3 családnyi ember cammogott eléggé unottan, úgyhogy legalább feldobtam kissé a hangulatukat. Mutatványomból a srácok semmit sem láttak, mivel akkor bukkantak fel a kanyarban, amikor én talpra álltam. Már félig sötét volt, amikor bekanyarodtunk az erdõbe, és a fény percrõl percre csökkent. Az út pedig egyre csúszósabbá vált, ahogy hûlt le a levegõ. Most már csak nagyjából láttam, de azért nem használtam túlzottan a fékjeimet. Idõnként káromkodásokat, csúszkálásokat meg egyéb zajokat hallottam hátulról, amik a homályban "botorkáló" társaimtól származtak. Az utolsó emelkedõ tetején megálltam, és bevártam mindenkit. Két srác teljesen elfagyott már, és panaszkodtak, hogy mijük fázik vagy fagyott be. De ezen nemigen lehetett segiteni, hiszen nem tudok mindenkinek ruhákat cipelni. Akkor már egy utánfutót kéne kötni a bicajomra.
Egyiknek a keze fagyott be, másik a lábát nem érezte. Énnekem mindenem rendbe volt, bár a kezem kissé elfagyott, de nem szóltam egy szót sem, mert minek nyögjek, ha mások megteszik helyettem is!?
következik a harmadik rész...
Sohasem az a fontos mit hogy szoktak, mert az a múlt és a jelen.
Egy a lényeg: mi hogyan mûködhet még jól, még jobban mert az a jövõ !
A találmányok már csak ilyenek..
Belépés
Felhasználó létrehozása
Hozz esõrucit!
De jövõ hétre beizzítom a szadista gyógytornászomat, és hátha már hajlani is fog a bokám - jól jöhet bringázáskor -, és következõ alkalommal már veletek tarthatok.
Ugrás az oldal tetejére
