Pádis - felfedezése Para - túra
FIGYELEM! A NYUGALMAT MEGZAVARÓ LEÍRÁS KÖVETKEZIK!
HA AZT ÉRZI, ÖNNEK LEGKÖZELEBB OTT A HELYE, NEM VÉLETLEN!
Kezdjük az elején szépen, mint a mesékben.
Létezik egy hely, még csodásan szürke és büdös fõvárosunktól sem olyan messze, ahol a természet az úr. Egy hely, ahol viszonylag kis területen több tájegység jellegzetességét felfedezheted. Egy hely, ahol úgy túrázhatsz akár napokig, hogy csak pár hegyi pásztorral találkozol. Egy hely, ahova még jó párszor visszatérünk: Pádis.
Csütörtök reggel fél6ra fújtam találkozót, mivel Dzsí kisbusza elég szûk keresztmetszetnek ígérkezett, ami a haladást illeti (szûk keresztmetszet értsd: maximálisan de tartósan 80-100km/h). Fél10kor léptük át a határt Ártándnál, majd a nagyváradi elkerülõ úton (elkerülõ út értsd: néhol egy autónyi szélesség, legtöbb helyen a 40es tempó is sok a foltok, kátyúk és gödrök miatt) összehangoltuk a lengéscsillapítókat, és a 46os fõúton dél, dél-keletnek vettük az irányt. Félixfürdõ (iszap- és termálfürdõ, már az 1200as években említést tesznek róla, de minket inkább a tiri-tarka, mûpálmás hotelek fogtak meg), Beius után, közel 80km autókázás után értünk Szedresbe (hatalmas, kékre festett egy román sör és a Scandic vodka gyárának székhelye), ahol aztán tényleg rossz lett az út minõsége. Igazából rosszra számítottam a határtól kezdve, de a 46-os végig kellemesen autózható volt. A Szedresrõl Pietrosa községbe vezetõ út aztán kezdett ízelítõt adni a rossz út-fogalmából, bár nem sokkal késõbb rá kellett jönnünk, a java még csak eztán jön. Pietrosa egy porfészek, már bocsánat az ott lakóktól is. Szûk, kátyús, itt-ott még macskaköves, koszos, járda nélküli utcák, befejezetlen-vakolatlan és az erre oly jellegzetes fél emelettel és emeleti tornáccal rendelkezõ házak, kíváncsi emberek, egy bõven 30as éveiben járó és ütött-kopott benzintöltõ állvány (benzin töltõ állvány értsd: kútnak nem nevezhetõ fém téglatestre emlékeztetõ objektum, melybõl tankolni nem lenne merszem szerintem): ez Pietrosa. A szállásadónktól kapott kézzel rajzolt térképen itt egy este 8ig nyitva tartó és saját kenyérsütödével rendelkezõ bolt volt jelölve, így rövid de hatásos látogatást tettünk benne. Gyors konzekvenciát levontuk: míg nálunk talán egyre több a 0,25 és 0,33 üveges sör, itt inkább a családi üveg a nyerõ: 1, 2 és a 3literes mûanyag palack (ami mint késõbb megtudtuk, nem visszaváltható, annak ellenére, hogy rászámolják a díjját). A bolt után aztán orcánkba kaptuk a hegyi utat: valaha, réges-régen, még a nagy vezér uralmának ideje kezdetén, az út betonozott lehetett, de azóta a természet apánk szépen visszavette, amit elvettek tõle. Az itteniek most öklömnyi zúzott kövekkel próbálják tartani a minimális minõségi szintet, amin még a dolgozó román nép gyümölcse, a Dacia és a Roman típusú gépjármûvek 40es tempónál haladni tudnak. Fontos megjegyezni itt, hogy ezen minõségi szint, a nem kevésbé dolgozó szlovák tesók gyümölcsének, a Fabiának már nem annyira tetszett, bár ez még semmi nem volt... Az út jobb oldalán kristály tiszta és smaragdzöld, a zúgóknál habosan fehér hegyi patak zúgott. A völgy összeszûkült, és itt-ott már ki-kibukkant a Boga-vgyre jellegzetes kopasz mészkõ szirtek. Röpke 1órányi zötykölõdés után (12km megtételével azaz akárhogy is számolom 12km/h átlag sebességgel) végre beértünk Boga-üdülõtelepülésre (üdülõtelepülés értsd: itt sûrûbben helyezkednek el a házak egymáshoz, az út ugyanolyan xar, van áram, térerõ pedig a keresztezõdésben, a nagy kõnél). Hamar megtaláltuk szállásunk, a Flora-Panziót. Szállásadóink hódmezõvásárhelyiek. Mivel idõnk már egy nagyobb túrát nem engedett, a Háromkirály-vízeséshez indultunk. Röpke másfél óra sétával el is jutottunk a kb 12-14méteres zuhataghoz. Még egy másfél órányi kellemes erdei sétával érkeztünk vissza a házhoz a másik irányból. Este aztán hozott alapanyagokból rögtönöztünk egy grill-partit, majd texasi típusú póker-partit...