8) 8) 8) Na itt a túránk újabb része, egy kicsit hosszabb lett, mint az elõzõ ;D, olvasgassátok. Akinek nem tetszik

, ugorja át, ahogy Pósalaki úr mondotta Nyilas Misinek, ugorgyunk. 8) 8) 8)
Dhgyurma! Nem sértõdöm meg, ha nem olvasod el ;D, majd elmesélem szóban. Amúgy a centírozás garanciális javítás? ;D ;D ;D
Második nap (2003. május 2.)
Nem keltünk korán, mert nem szokásunk, mert nem errõl szól a túra és mert lusták is vagyunk egy kicsit. Ezen a napon változás állt be csaptunk létszámát illetõen, ugyanis reggel érkezett két cimbora, míg délután elhagyott minket egy.
A reggeli kérdését a közeli (1.5 km) Coop ABC-ben oldottuk meg. Nem szeretem ezt helyet, mert nincs választék és drága is. A „nincs választék” azt jelenti, hogy 9:00 óra környékén már nem lehetett kapni pékárút (kiflit, zsömlét). Tejtermék is alig-alig volt, gyümölcs semmi, tehát nem nehéz ebben a boltban az egyhangú étkezés megvalósítása. Nagyon sokan voltak, hosszú sor állt a pénztár elõtt, így közben a friss zsömlyék is megérkeztek, szóval ezt már lehetett kapni. Mindenesetre megoldottuk az étkezést. Egyébként ez a boltkérdés szerintem negatívuma Szilvásváradnak a többi sok-sok pozitívummal szemben.
10:00 óra után pár perccel érkezett a vonat Szilvásváradra, mellyel a cimborák érkeztek. Ketten jöttek, de egy bicajjal, és nem tandemmel, amibõl az következik, hogy a csomaglepakolás és felkészülés után megint csak a Kerékpárkölcsönzõnél kötöttünk ki. Béreltünk egy Caprine Cherokee kerékpárt, így már mindnyájan biciklivel vághattunk neki az ismeretlen ösvényeknek, utaknak.
Elõször a völgyben néztünk szét. Nagyon-nagyon sokan voltak: nõk, férfiak, gyerekek, kutyák pórázon és anélkül, nem gyõztük õket kerülgetni, õk meg nem gyõztek elugrálni elõlünk, mert azért tartottuk a sebességet. Jöttek is a beszólások rendesen és rendszeresen, csak az volt gond, nem nekünk, nekik, hogy nem azok hallották, akiknek szólt, hanem az utánuk menõk, mert mire sétáló elmondta a nem tetszését, addigra az, akinek mondta, már messze járt.
Úgy döntöttünk, felnézünk az Istállóskõi õsember barlangba, természetesen bicajjal. A felvezetõ ösvény nem semmi egy út! Gyalog is nehéz, nem hogy kerékpárral. De azért mi végignyomtuk! Igaz sokszor toltuk, mert egyrészt nem bírtuk, másrészt itt is sokan voltak, és az út keskenysége miatt gyalogos és bicajos nem fért el egymás mellett. Dicsérõ visszajelzéseket (ezek aztán a kemény gyerekek; ide biciklivel felmenni, vigyetek fel minket is) is kaptunk. A barlangba érve egyik cimbora megállapította, hogy azért nem bírta még szinte tolni sem a gépét, mert alig forgott a hátsó kereke. A fékkel volt baj, megpróbáltuk megjavítani, de sajna nagyon keveset értünk a szereléshez, ezért nem sikerült teljes egészében kiküszöbölni a problémát. A leereszkedés nagyon izgalmas lett volna, ha az a sok ember ott nem lett volna. De ott volt, így csak nagyon lassan tudtunk haladni, sokszor kellett megállni, és várni a kapaszkodókra, hogy elférjünk mellettük. Itt aztán már csak nem tetszõ mondatokat hallottunk: talán le kéne szállni; tolni is lehet; leülöd, ha balesetet csinálsz?; itt kisgyerekek is vannak. Tény, hogy igazuk volt nekik is, meg nekünk is. Mi ott hibáztunk, hogy nem kellett volna ilyen tömegben felmennünk a barlanghoz. Legközelebb ilyet nem teszünk, döntöttünk el.
Ezek után irányt vettünk megint csak a Kölcsönzõ felé, megjavíttatni a rakoncátlankodó féket. A tapasztalt szakember másodpercek alatt helyrerakta, mehetett a menet tovább. De elõbb még jött az ebéd, egy kalóriadús, zsíros, mérgezõ szemét kaja, azaz egy hamburger személyében, öblítésnek pedig a hasonlóan egészséges itallal, koka kólával.
Most már tényleg késznek mutatkozott az egész csapat — immár öten, mert négyen érkeztünk csütörtökön, pénteken jöttek még ketten, de egy barát délben elment — meghódítani az ismeretlen helyeket. A katonasírok felé indultunk el. Ide kellemesen lájtos emelkedõn visz az út, egy favágásból származó akadállyal nehezítve. Nagyon szép tájakon jártunk, néhány gyalogossal találkoztunk csak, mienk volt a pálya teljes szélességében. Nagyon jól járható ez a szakasz, néhány keményebb emelkedõ van csak, egyébként jó tempóban lehet nyomni felfelé. A katonasíroknál (csalóka az elnevezés egy picit, mert bár tényleg katonasírok találhatóak ezen a helyen, de ha jól emlékszem csak kettõ vagy három) pihentünk néhány percet majd elindultunk tovább felfelé. A katonasíroknál lehet lemenni egy klassz vízmosáson Bélapátfalvára, a Caprine Szilvásvárad Maraton 65 km-es távja itt jön majd fel, ez lesz csak a jó móka! Na de mi tovább mentünk felfelé, néztük a térképet, de valahogy mégis más útvonalon mentünk, mint ahogy terveztük. Azért a kijelölt fõbb pontokat érintettük mindig. Ilyen volt a bélapátfalvai kõbánya is, melyet eddig csak a másik oldalról (Bélapátfalváról) és távolról láttunk. Ez a hely meseszép, gyönyörû, lenyûgözõ, ahogy az angol mondja: wonderfull! Mintha nem is Magyarországon jártunk volna! Én leereszkedtem egy darabig a kõbányába, csodaszép látvány és fantasztikus érzés volt azon a terepen tekerni belesüllyedve a kõporba mely hamar fehérré varázsolta az amúgy fekete Opust.
A kõbányától már lefelé vezetett utunk, ami természetesen száguldást, száguldást és mindig csak száguldást jelentett. Szuper utak vannak itt, nagyon jól lejtenek, ugye itt nem kell foglalkozni azzal, hogy az utak ne lejtsenek nagyon, mert így hamar melegszik a fék, illetve felfelé sokat fogyasztanak a benzinzabáló, füstöt és bûzt, ezáltal halált okádó különbözõféle-fajta gépjármûvek, mivel csak terepjárók járnak erre, és csak kevés, mert lezárt terület. Szóval kemény lejtõk, éles kanyarok, melyben az Opus Ritchey InnoVader gumija nem mindig tartotta magát, minek következményeként tolta a farát néhányszor erõsen kifelé az Author, de én ezt nagyon-nagyon élveztem, sõt, balos kanyarokban (ballábas vagyok) le is tettem formás bal lábamat, hogy ezzel is segítsem a hátsó kerék kicsúszását, ezáltal is növelve amúgy sem alacsony adrenalinszintemet. Élveztem! Szóval száguldottunk mindannyian, mindenki a tehetsége és bátorsága vagy vakmerõsége szerint. Emlékeztek, általános iskolában, mikor a tulajdonságokat a pozitív és negatív kategóriába kellett sorolni, a vakmerõ jelzõ a negatívba került. Na mentünk lefelé ezerrel, nekem a max. sebességem 55 km/h volt ezen a murvás dózerúton.
Sajnos mint minden jónak, egyszer ennek is vége lett, kijutottunk egy mûútra, melyrõl néhány száz méter után letértünk az erdõbe, hogy egy szép, zöld mezõn átjutva egy patak állja utunkat, igaz nem sokáig, mert ki elõbb, ki utóbb átkelt rajta. Cseles patak volt, kb. 2-3 méter széles, mert bár mélysége nem rettentett el senkit, az alján sok-sok kõ, és néhol gödrök tanyáztak, melyek által azért nem volt egyszerû az átkelés, mert egyrészt a kövek akadályozták a gurulást, másrészrõl meg a gödrökbe behajtva beleért a cipõnk a vízbe. Mindezek ellenére mindenki maga mögött tudta ezt a kis patakocskát, és begurultunk Szarvaskõre, ahol meglátogattuk az elsõ korcsmát, na nem az alkoholszintünk emelése végett, hanem hogy magunkhoz vegyünk némi koffeint ital formájában, melynek a neve kóla. Kulacsainkat is megtöltöttük, és indultunk tovább. Aki erre jár, és van ideje — nekünk nem volt, mert már 18:00 óra körül járt az idõ, mely gyorsan szalad, ha szép élményekben van része az embernek — , nézzen fel a szarvaskõi kilátóhoz, mert szép hely lehet, és onnan, ha jól emlékszem, a kék jelzésen mehet Szilvásváradra nagy valószínûséggel csodaszép utakon. Nekünk nem volt, mondom még egyszer, ezért óriási nagy sebességgel, mert még nem tekertem ennyire soha mûúton, mentünk Bélapátfalvára. A sebességet 30 km/h fölött tartottuk, szinte még az emelkedõkön is kb. 8 kilométeren keresztül. Kemény hajtás volt nagyon! Bélapátfalván a tónál álltunk meg pihenni, ez is nagyon hangulatos hely. Innen látszik a kõbánya, melynek a másik oldalán jártunk néhány órával korábban. A tónál találkoztunk egy négyfõs társasággal, melynek két tagja fogadásból, enyhén ittas állapotban megmártózott a tóban. Néhány társamnak az a véleménye, hogy a fürdõzõk egyike Majka, a Való Világ1 játékosa volt. Szerintem nem, bár én csak kb. 5 percet láttam ebbõl a hasztalan mûsorból. Innen a fentebb említett vízmosáson felfelé mentünk a katonasírokhoz. Nagyon kemény terep, meredeken megy felfelé az ég felé. Egy darabig tekerhetõ, majd le kell szállni a kecskérõl, és tolni-tolni olyan úton, ahol a másfajta ember, mint mi, meggondolja azt is, hogy gyalog felmenjen-e. Amúgy nem hosszú ez a szakasz, csak fárasztó. A katonasíroktól viszont megint száguldás várt ránk — aki jön a maratonra, az megismeri ezt is — egészen a völgyig. Adrenalinszint emelõ ez a szakasz is, mert hosszan tart lefelé, emiatt enyhén lejt, és tartalmaz néhány éles, trükkös kanyart. Végig lehet tartani a 40-50 km/h közötti sebességet.
A völgyben betértünk egy általunk már ismert vendéglõbe, hogy feltöltsük tartalékainkat és megtöltsük egy ilyen kemény, tekeréssel eltöltött nap után üres hasunkat. Jóllaktunk, ittunk egy korsó sört, majd nehézkesen a hatalmasra dagadt pocakunk miatt, feltekertünk a faházunkhoz, ahol a szokásos esti teendõk, és nem szokásos wapolás és politizálás után álomra hajtottuk kicsiny fejünket és elszundítottunk.