Wietnam TT - 2.rész
A Sikárosi erdészháznál aztán búcsút mondtunk neki is, mi meg hárman visszamásztunk a Prédire, és ott a Vadálló-köveknél pecsétet nyomtunk a papirunkra. A szervezõ srác (aki egyedül csinálja ezt a frenetikus bulit) épp akkor ért föl. Aztán elmagyarázta nekünk, hogy a Pilisen mi elszalasztottuk a pontot, mert az tényleg fönt volt a szerpentin után. Mondtam neki, hogy akkor mért irta máshogy az itinerre! Nézi, és beismerte, hogy tényleg hibázott ezzel (nem csak ezzel - ezt már csak magamban gondoltam)
Igy hát visszafelé indultunk, és mivel nem volt kedvünk többet betonozni, fölmásztunk a Dobi-kövire, és mivel Ras közben szépen ráesett a térdére, leültünk a Matyi-büfében kajálni. Végre ihattam forró teát, irtóra jól esett. Már kezdett késõ lenni, igy továbbindultunk: Két-bükkfa nyereg, Pilisi szerpentin felé a túristaúton és megleltük a hiányzó pecsétet. Majd lezúztunk a piroson Klastrompusztához. Ott ültek ugyanazok a szervezõk, akik fogadtak minket Kopáros-csárdánál. Kiderült, hogy végig õk lesznek az etetõink, és mindig jönnek kocsival a különbözõ pontokhoz (szóval nem sok segitõ volt). Elmondásuk szerint mi voltunk az elsõk azok közül, akik elindultak (leszámitva a két srácot, akik órákkal elõttünk jártak rövidités miatt). Csodálkoztunk, hogy a többiek annyival rosszabbul haladnak. Nekünk is sietnünk kellett tovább, mert a sok értelmetlen kacskaringó miatt még naplementekor is a Pilisben rostokoltunk. Ez nagyon nem tetszett nekünk. De mit volt tenni: az utolsó pont is egy szirt tetején volt, Kesztölc fölött. Oda nem lehetett volna föltekerni, csak föltolni meg letolni. Igy Ras egyedül ment föl, mi meg Tomival addig gyönyörködtünk a naplementében és a szálldosó sárkányrepülõsökben, akiknek a fekete sziluettje szinte kilyukasztotta a színes eget. A nap eltûnésével együtt elõmerészkedett a hideg levegõ is: ideje volt hosszú gatyába és felsõkbe bújni és felszerelni a lámpákat a bicajokra. Ledh-ztunk a hegyrõl (közben Tomi is produkált egy szép perecet az egyik homokbuckánál - a mély homok elkapta az elsõ kerekét), és a növekvõ sötétségben beértünk Dorogra, ahol a Határ csárdánál bementem pecsételni.
Következett a második felvonás - a Gerecse - ami sajna elég rövidre sikeredett, bár amikor elindultunk fölfelé a Nagy-Getére, még ezt nem sejtettük. Igaz, egyre többször foglalkoztattak minket olyan gondolatok, hogy /de jó lenne otthon lenni, a forró zuhany alatt állni, fincsi spagettit enni, stb/
Nagy-Gete …igy visszagondolva nagy sz*pás volt az egész. Mert onnantól kezdve hogy baromi meredek út vezetett föl és nem találtuk meg a pecsétet, addig, hogy a lefele utat is elvesztettük, semmi se jött össze.
Amikor haladtunk a vékony kis ösvényen, egyfolytában azt figyeltük, hogy melyik fán látunk egy fehér lapot, vagy pecsétet, s közben a jelet is árgus szemekkel lestük, nehogy eltûnjön. (ez persze csak azért történhetett meg, mert az én fejlámpámat késõbbre tartogattuk, hisz csak négy óráig birja). A pontot nem találtuk meg, bár a tetõn állt egy nagy fakereszt, ám persze a pecsétet nem a legnyilvánvalóbb helyre kell elhelyezni, hanem oda, ahol éjjel biztos nem veszik észre az elhaladó szerencsétlenek. Igy elkezdtünk ledh-zni a hegyrõl, de hamar rájöttünk, hogy ott még egy dh géppel se mennénk le: mert az út nemcsak meredek lett, hanem a porréteg mely befedte bokáig ért, öklömnyi sziklákkal megfûszerezve. Hatalmas lejtõ volt, még a Niterider-rel se láttunk le az aljáig, pedig erdõben voltunk, tehát a fény jobban koncentrálódott. Kb. negyed órán át ereszkedtünk, sántikáltunk lefele ebben az avar-por-szikla kulimászban, csak hogy az alján rájöjjünk: elvesztettük a jelzést.(a szervezõ srác elmondása alapján ezen a részen a jelek nem a fákon voltak, hanem a sziklákon!)
Ezután még vagy húsz percig bolyongtunk az erdõben, mire kitaláltunk Tokodba. Ott eldöntöttük, hogy most már nem mászunk fel a következõ ilyen dombocskára, mely csupa meglepiket rejt, hanem betonon tekerünk el Péliföldszentkeresztre. Ott csak úgy találtuk meg a szervezõket, hogy õk vették észre lámpáink fényeit a Parókiától, ahol kipakoltak. Szerencsére csupa kaja volt kipakolva, igy ettünk sok zsiros és vajaskenyeret hagymával és csalamádéval megfûszerezve, kemény sütit és csokit, és ittunk hozzá sok meleg teát. Kaja már régen esett ilyen jól, mert az az igazság, hogy az éhségtõl kezdtünk elgyengülni, a hidegtõl pedig reszketni. Ekkor megbeszéltük, hogy abbahagyjuk a tt-t, mert nem fogjuk birni erõvel. A szervezõ srác szomorúan vette tudomásul, hogy nem vagyunk elég kitartóak, majd mondta, hogy lesz másfél évünk hogy felkészüljünk rá, mert jövõre nem lesz.
Közben a felesége rászólt: - Drágám talán idén egy kicsit túl keményre csináltad ezt a tt-t -(tudni kell, hogy húsz indulóból csak öten folytatták a Gerecsében az utat: a két srác, aki levált tõlünk a Pilisben, és a szervezõ srác két haverjával, mindenki más feladta)
Ezután András – mert igy hivták – elmondta, hogy az elsõ túrák túl lazára sikeredtek, ugyanis ott túl sok embernek sikerült célba érnie. A másik, hogy tervez egy másik, még gázosabb tt-t, ami nagyjából úgy nézne ki, hogy a Bükkön és Mátrán keresztül az ember átmegy Szlovákiába és egy kis bolyongás után visszatér Magyarhonba, a Cserhátba, s talán még a Börzsönybe is.
Megkérdeztem, hogy ez hány napos lenne: - 6 és ezt nonstop kéne megcsinálni- jött a válasz.
Na itt már én is meghökkentem, de nem faggatóztam tovább. Ez a srác nálam sokkal õrültebb, de azért jó tudni, hogy léteznek ilyen állatok is (értsd pozitiv értelemben) Valahol irigykedem egy kicsit, hogy õ vagy a haverjai le tudják tekerni ezt a távot. Ahogy észrevettem nekem az jelentette a legnagyobb nehézséget, hogy az egésznapos tekerés (140km) után folytassam ugyanezt éjszaka is. Ráadásul a folytonos út-,és pecsétkeresés, a lámpák villódzása nagyon fárasztott.
Konzekvencia: egy ilyen tt-re igenis kell edzeni, mégpedig nemcsak hosszú távok tekerésével, hanem olyan túrákkal, amik este kezdõdnek, és egész éjjel tartanak reggelig. Csak igy lehet majd birni egy olyan túrát, mely idegen tájakon megy át. A másik fontos, hogy ismerni kell azokat a hegységeket, amiken végigmegy egy ilyen tt! Mert ha az éjjeli rész pl. a Pilisben ment volna, egy kicsit se bolyongtunk volna, simán haladtunk volna tovább.
Persze még mindig ott van a pecsételõpontok kérdése, mert az már nem csak rajtunk múlik, hogy megtaláljuk vagy sem! De ha lenne még egy Niterider aksi, ez a gond is nagyjából megszûnne létezni.
Teljesitmény: Amit a tt-bõl teljesitettünk az 120km, szint kb. 2600m, a 30 pontból 14-ig jutottunk csak el.
Nekem a totál távom a tegnapi napon: 200km! (ez már tartalmazza a hazatekerést is)
Miután jól megtömtük a bendõnket hazaindultunk betonon: Sárisáp-Úny-Tinnye-Piliscsaba-P.vörösvár-Bp
Ezen a totál-unalmas úton többször majdnem bealudtunk, minden tagunk tiltakozott a tekerés ellen. Ez alól persze kivétel Tomi, aki úgy ment, mint reggel. Õneki nem volt semmi baja sem, csak annyi, hogy szerinte semmi értelme nincs igy keresni az utat éjszaka ; és ebben van valami igazság, azt hiszem.