Szerintem nem sokan vannak bringás lányok. Meg is van rá az okuk.
Tehát: miért nem bicajoznak a lányok?
Amíg az aszfalton tekertem, kellemes nyári napsütésban, nem volt semmi probléma. Elmentem a strandra, egy tóhoz, vagy csak egy tisztásra napozni. A kényelmetlenséget csak az jelentette, hogy a fürdõ cucc, pokróc, szendvicsek nehézzé tették a hátizsákot és beizzadt alatta a hátam, ja és a bicajon mindig rajta kell, hogy legyen a fél szemem.
Aztán vettem napszemüveget, de az izzadtság belefolyt a szemembe és marta.
Aztán vettem egy bukót, de az megintcsak izzasztott, és a hajamat sem tudta már a szemembe fújni a szél.
Aztán megnéztem, mi van az erdõben. Ott örömömre hûvösebb volt, csak pocsolyákat, gödröket kellett kerülgetnem és mindig jött egy fa keresztbe dõlve az ösvényen és egyébként is az emelkedõknél le kellett szállnom, hogy toljam, aztán még a lejtõknél is le kellett szállnom tolni. Ezek után tavaly vettem egy SPD-t. Rá kellett jönnöm, hogy a bicajom nagyon ragaszkodik hozzám, tavaj el kezdtem esni. Biciklivel azelött utoljára 16 éves koromban estem (most 34 vagyok), pedig tekertem közben. Megdöbbenésemre, most már álló helyzetben is eltudtam esni a bicajjal.
A Duna Maratonra tavaly ingyen volt a lányoknak a nevezés, gondoltam megnézem, mi van ott. Rengeteg tolakodó embert láttam. Tikkasztó hõséget és eddig számomra ismeretlen szomjúságot tapasztaltam. Láttam, hogy mások is csinálják, hát mentem utánuk. A végére úgy elfáradtam, hogy a célban elfelejtettem lerakni a bicajt, csak néztem ki a fejembõl. Csak a Lepencei fürdõ izmokat dögönyözõ zuhataga térített észhez.
Õsszel a Mecsek Maratonra már pénzért neveztem. De senki nem mondta, hogy esõben kell majd indulni. Esõben eddig még sosem bicajoztam. Végülis a felszerelésem jó volt, élveztem is. De jött egy sáros rész, ahol egyszerûen helyben pörgött a kerék, tolni kényszerültem. Aztán nem hittem el, hogy még tolni sem tudom a bicajt. Nehezen, de leesett, hogy a féken nem fér átt a kerékre ragadt vastag sár. Levakargattam. Megint toltam, megint levakargattam, és ez így ismétlõdött, míg rá nem jöttem, nincs más hátra, a kerék nem érhet talajt. Itt megtanultam, hogy lehet a leg kényelmesebben cipelni a hátamon a biciklit. Mosolyogtam is a dolgon, hogy eddig mindig õ vitt engem... Legalább 7 km-t sétáltam a hátamon a biciklivel. De a többiek is ezt csinálták. Aztán kisütött a nap, megszáradtam. A célban néztem a saras, agyagos disznõkat. Nem lehetett felismerni sem a kerékpárokat, sem a gazdáikat.
Idén az évet a HHH-i versennyel kezdtem. Csak nézõként, mert mire feltekertem beállt a lábam a víz meg szakadt rólam. Lefelé viszont többször le kellett szállnom, hogy meleg vért rázzak az ujjaimba, mert már úgy elfagytak, hogy fékezni sem tudtam.
Az izzadságtól oda lesz a frizurám, a ruhám, az esõtõl, sártól úgy nézek ki, mint egy disznó, a kulacs poros, saras. A nyereg feltöri a fenekem.
Ezek után melyik lánynak volna kedve bicajozni?