Akkor itt a beszámoló a TORTÚRA 75-rõl
Szóval a történet két éve kezdõdött, amikor egy barátunk rávett minket arra, hogy tartsunk vele a Tortúrán. Akkor nagy hóban, röpke 3 óra alvással vágtunk neki a Túrának, végül a barátunk nélkül, mivel õ úgy berúgott az elõzõ este, hogy nem tudott elindulni. Nem részletezem milyen okokból, de akkor csak Várkútig, 55 km-ig jutottunk. Sajnos tavaly más elfoglaltság miatt nem tudtunk részt venni, ezért idén kellett revanst venni, és újra nekiveselkedni a távnak. Persze megint én akartam nagyon, Zsolt el lett volna e nemes küzdelem nélkül is. Ezért minden szenvedésért csak magam okolhatom.
Péntek este leutaztunk Miskolctapolcára, óvatosan iszogattunk a Tuskulaneum kocsmában és jót aludtunk a helyi iskola tornatermében. Hajnali fél hatkor az õrült koránkelõ túrázók olyan hangzavart csaptak, hogy mi is kénytelenek voltunk kibújni a hálózsákból. 6.30-kor még sötétben, indultunk. Már az elsõ szakaszon is érezhetõ volt, hogy nem lesz könnyû dolgunk, mivel az utat sok helyen jég fedte és csak a bozóton keresztül lehetett kerülni. Igazán akkor lettünk óvatosak, amikor a Bükkszentkeresztre vezetõ jégpáncélos mûúton egy lánynak kicsúszott a lába alól a talaj, és hasraesett. Bánkútra hat óra alatt érkeztünk. Ekkor gondoltam elõször arra, ha most abbahagynánk, egész jól érezném magam. De persze nem adtuk fel, mentünk tovább. Bánkút után sikerült egy közel egy órás véletlen kitérõt tennünk, így 4 km-el hosszabbítottuk meg a Tarkõre vezetõ utat. Sajnos nem ez volt az utolsó tévelygésünk… Tarkõre még sötétedés elõtt értünk. Csodálatos látvány volt ahogy a nap megsütötte az alattunk hömpölygõ ködöt és a hegyeknek csak a tetejük látszott ki. Nem töltöttünk itt sok idõt, mert már közel voltunk az estéhez. A Tamáskúti ep után már elõ kellett venni a lámpákat. Én teljesen berezeltem a sötétségtõl, attól féltem, hogy elveszünk a nagy sötét, hideg erdõben. Sokkal jobban kellett koncentrálni, hogy észrevegyük a jelzéseket, az utat és ne veszítsük el egymást. Ezért csapódtunk egy társasághoz, akik úgy tûntek biztosabbak a dolgukba és legalább nem egyedül voltunk. Közben leereszkedett a köd, és még kevésbé lehetett látni. Ezért történt az, hogy egy mûút mellett, amire persze le kellett volna kanyarodnunk, úgy elmentünk, hogy észre sem vettük. Visszamenni már késõ volt, új utat kellett keresni, amin eljuthatunk a Várkúti túristaházhoz. Nagy nehezen megtaláltuk a jelzést, elindultunk felfelé, de újra elvesztettük. Visszamentünk, új keresés, és végre megtaláltuk. Ekkor már komolyan gondolkodtunk, hogy van ennek a sötétben bóklászásnak valami értelme??? Nem kellene feladni? Nem, továbbmentünk a fokozódó fáradtság és kimerültség ellenére és nagy nehezen, végre eltévedés nélkül, eljutottunk a Várkúti túristaházhoz. Ott jöttünk rá, hogy a Tamáskút – Várkút közötti 15 km-t, sikerült 5 óra alatt leküzdenünk. Jó átlag, nem? Várkútról a Bükk Maratonról ismert úton indultunk fél 10 után. Már nagyon fáradtak voltunk, de az tartott életben minket, hogy „csak” 10 km van hátra. Persze már a mi lábainkban 60 bõven volt.Szerencsére az Egedre nem kellett felmenni, de helyette megmászattak velünk velünk néhány saras szõlõhegyet, ami kifejezetten jól esett a már ekkor 17 órás gyaloglás után. Egerbe érve megtapasztaltuk, hogy akkor sem szabad örülni, ha azt mondja a leirás: „A 2. utcán balra fordulva már csak 150 m-re van a cél.” Mivel a második utca lehet 50m-re és 1,5 km-re is. Persze itt az utóbbi volt az érvényes. Végül fél egyre, 18 órányi gyaloglás (ebbõl 8 sötétben), enyhén megzakkant állapotban sikerült beérni a célba.