Most a Szilvásvárad Maratonon azt hiszem nagyobb részt bátorság, illetve kockáztatás kérdése volt a dolog, mert különösebb technikai tudást igénylõ dolog nem volt a pályán.
Ahamm, azért ha esik az esõ / sár van, a Macskapart pl. elég izgalmas tud lenni (itt egy jó ideig csak rollerezve mertem lejönni, de aztán "megtört a jég") :-)
A probléma lényege nálam egyértelmûen a mentális blokk, teljesen biztos vagyok abban, hogy a megcélzott lejtõk 99%-án gond nélkül lejönnék, de valami visszatart. Aztán volt olyan, hogy éjszaka a sötétben mire észrevettem, hogy egy ilyen lejtõn vagyok, már le is jöttem rajta - onnantól nappal sem okozott gondot, hiszen egyszer már sikerült, tehát képes vagyok rá.
Rendezvényen ("versenyen") a stressz miatt eleve csak azzal próbálkozom, ami becsukott szemmel és hátrakötött kézzel is menne - a 2009-es ultrasaras, ultrahideg Szilváson a Bánkút elõtti rövid sziklás lejtõn a rossz oldalon próbálkoztam, az elsõ kerék beakadt valamibe én meg repültem a kormányon túlra. Nem tört el egyik csuklóm sem, de nem sok híja volt, az állam pedig szépen felrepedt, de a legnagyobb élmény a célba visszagurulás volt, olyan mértékben fáztam, hogy az autóban 5 percig próbáltam bekapcsolni a fûtést, de annyira remegett a kezem, hogy nem bírtam eltekerni a kapcsolót.
Na és akkor megfogadtam, hogy köpjenek le, nevessenek ki, de nekem ez nem hiányzik, és gondoljon aki amit akar, én ezekrõl a rendezvényekrõl épen szeretnék hazajutni. És mivel ez nekem nem verseny, nem izgat, hogy hány "helyezést" veszítek azzal, hogy lassabban jövök le valahol, vagy akár letolom, ha én úgy érzem biztonságosnak (és természetesen félreállok, ha jön mögöttem valaki). Azóta nem volt balesetem, kopp-kopp.
Ilyet meg, hogy "rá vagyok kényszerítve", hogy lejöjjek valahol, hát inkább nem is kommentálom. "Úszzál, bazzeg, kapálózzál bazzeg, bazzeg..." - vicces és röhögsz rajta, de azért te sem dobnád be a hatéves gyereked a mélyvízbe úszástanítás címen...