Srácok, az elkövetkezendõ percekben itt egy sokak szemében talán turbóhobbista véleményét olvashatjátok. Életem második magyar versenye volt ez, az idei Buda Maraton után, ami számomra egy kissé bizony csalódásnak bizonyult... De még a csúnyán, jó egyhete fájós jobb térdem ellenére is nagy várakozással tekintettem a verseny elé és egyben bizakodva abban, hogy ezúttal talán nem lesz olyan nagy tülekedés és tumultus, mint a Buda Maratonon. A rajt pillanatában voltak félelmeim efelõl, mert nagyon hátul álltam, de aztán a mezõny kellõen szellõs textúrát vett fel ahhoz, hogy 150-160-as pulzuson is szépen feljöjjek az elõl haladókra úgy, hogy az út kb. 20%-án nem tekertem, csak gurultam – nekem úgy tûnt, elég sokan próbálnak tartalékolni az elsõ mászásra. (A verseny elõtt az elsõ kaptatót bejártam egyébként, bõven középtányéros volt még nekem is, a kérdés az volt inkább, lesz-e elõttem leszálló bicajos és elég hely kikerülni õket.) Az aszfaltról jobbra lefordulva az enyhe emelkedõ elõtt a befordulás könnyebb volt, mint gondoltam és viszonylag lazán tartottam a tempót a kapuig. Nos, onnan egybõl láttam a sok kicsatolót, de maradtam elöl középtányéron és a nem ideális, csúszós vályúban el tudtam tekerni mellettük – s innen hirtelen szabad lett a pálya. Lehúzódtam oldalra és folyamatosan tekintgettem visszafelé, hogy ha gyorsabb jön valaki, idõben le tudjak húzódni – sikerült is segítenem többek közt két leányzónak (Giant-esek voltak), hogy tudjanak haladni, jelezve, hogy jöhetnek, figyelek rájuk és szabadon hagytam az ideális nyomvonalat. (Egyikükkel egy darabig egy bolyban mentem, a Nagy-Kopaszra mászás körül maradtam le – borzasztóan jól ment a leányzó! –, mikor megálltam és segítettem egy srácnak, akinek aztán adtam Mg-B6 rágótablettát a begörcsölt lába miatt.) Szóval, az elsõ mászásnál kapkodtam a lábaim, a pulzusom pedig túl magasan szórt, 170-180 közt, de nem lett probléma belõle, szerencsére: néha alacsonyabb áttételre váltva levittem a pulzusom, annyi elég volt feltöltõdésnek. Sajnos a szinte folyamatos félrehúzódva tekerés és hátra tekintgetés dacára hátulról az egyik kaptatón belém egy srác kétszer is nekem jött és másodszorra a váltómat érhette az ütés, mert onnantól kezdve a hátsó soron a három lassú fokozat nem volt kapcsolható, amibõl az alsót a középtányérozásnál is használtam volna... Sebaj, legalább a fokozatok közt nem állítódott el (nagyon)! Az elsõ lejtõn ért az elsõ komoly meglepetés: jól látható, sárga alapon fekete felkiáltójel jelzi a lejtõket és kockázatosabb részeket, a kiálló kövek mindenhol jól látható festékkel jelölve – mint Ausztriában, szóval le a kalappal! Kevésbé kellemes, sõt, egyenesen rémisztõ meglepetés volt azt látni, hogy egy versenyzõ orvosért kiáltva fut visszafelé a pályán és látni a földön fekvõ kerékpárost, akit legalább 7-8 másik kerékpáros vett körül és próbált segíteni neki – illetve nekik, mert amennyiben késõbb jól értesültem, sajnos két sérült is volt ott... Ezúton is jobbulást, mielõbbi felépülést kívánok nekik!
A következõ mászásig nagyon kellemes lejtõzés következett az itt-ott kiálló, megfestett kövekkel; ezek a köves szakaszok a kedvenceim, nagyon lehet rajtuk menni, az ilyen helyeken mindig fülig ért a szám! Nagykovácsi szélén a széles sotteres út után az erdõbe kanyarodva (zöld jelölés talán) egy szintén kellemes erdei szakasz következett mérsékelten beszûrõdõ napfénnyel, így a mászások nagyobb részét sikerült ha az elszállt fokozatok miatt itt-ott komótosan is, de középtányéron abszolválni – ahol kezdtem fáradni, ott ledobattam elöl kistányérra – hiába, nem szégyen az, csak hasznos! ;-)
A következõ szakaszok számomra elég ismeretlenek voltak, gyalogosan jártam ugyan szinte mindenhol errefelé, de a (számomra) nagy igénybevétel végett nem nagyon tudtam koncentrálni arra, éppen hol járok. Pláne, hogy a huszadik km környékén váratlanul sok gyalogos, túrázó jelent meg és nem egyszer éreztem azt, ez így, ebben a formában kimeríti a veszélyes fogalmát... Tudom, a verseny szervezõi (akik elõtt le a kalappal!) nem tehetnek róla – az okok kiderítését, illetve az esetleges felelõsök megtalálását bízzuk az erdészetre! Mindenesetre félelmetes a köves, vagy éppen a csúszós, poros és apró kavicsos részeken 20-30 vagy akár 40 km/h-val száguldani el mellettük, köztük gyerekek mellett is... Az ezt követõ lejtõzés ettõl eltekintve kitûnõ szakasz volt, egészen Telkiig, ahová bementünk nagyon jó utunk volt. Itt egy lezárt sorompó elõtt figyelmeztettek bennünket, hogy vigyázzunk – azért elbeszélgetnék a miértekrõl azzal a „kedves” jóakaróval, aki lezárta a szervezõk által egyébként felnyitott sorompót!...
Telki nagyon meleg aszfaltos részei kissé felemás benyomást tettek rám, a nagy meleg miatt kénytelen voltam visszavenni a tempómból egy keveset; de a szervezés itt is szuper volt, mindenfelé emberek segítették a navigálást és egy helyen egy kihelyezett udvari öntözõ is vizet locsolt az útra – na az különösen jól esett!
Ami az aszfaltos rész után jött mászás, felfelé a Nagy-Kopaszra, az szerintem mindenkit eléggé megviselt, profit és amatõrt egyaránt. Tûzõ napon, poros, száraz úton, erõmet beosztani próbálva kistányéros volt a haladás egy elég jelentõs szakaszon. Egy kisebb bolyban haladva araszolgattunk felfelé; titokban a Nagy-Kopasz felé már közvetlenül felvivõ poros, középtányéros részt vártam, hogy mikor érünk már oda, mert majd akkor kilépek és tudok visszahozni a kistányérozással elveszett súlyos percekbõl. Nem így lett... Ott már annyira nagy volt a hõség, hogy alig-alig volt valaki, aki kitekerte az emelkedõt; a szükségesnél 5-10 perccel késõbb magamhoz vett táplálék miatt magam is közel álltam ahhoz, hogy leszálljak. Végül nem szálltam le és nem igazán érdekelt, hogy az ide tervezett középtányérozás is elmaradt, örültem, hogy túl lettem ezen a szakaszon. Aztán hirtelen energiabomba robbant bennem, ahogy ismét az erdõbe értem – innen (magamhoz képest) végig jó tempót sikerült diktálnom, sok versenyzõt értem be és az utolsó 10 km-en gyakorlatilag a célig könnyûnek mondható utam volt.
A célba érkezés fura érzés volt: a kijelzõn 3 óra 45 perc rémlik, mint idõ – amin csodálkoztam kissé, hogy valahogy jobbra számítottam ennél. Aztán 4-5 perc múlva bemondták, hogy hamarosan érkezik Blazsó Márton és nemsokára megjelent a felvezetõ motor is; ami itt kicsit gyanús lett már, hiszen tavaly a hosszú szintideje jóval kevesebb volt, mint mondjuk a 3:50 perc; de hát gondoltam, biztos a meleg miatt, vagy más volt a pálya kissé...
Otthon a logok áttöltésekor lepõdtem meg: az órám szerint a versenyem ideje 3:06 lett. Nos, ez így mindjárt más! Totál felkészületlenül, túledzetten, masszív térdfájással, több kg-nyi plusz tömeggel felvértezve ez már nem lenne rossz, gondoltam, és kezdtem megnyugodni, mikor megláttam a végeredményeket, hogy a magam által saját magam elé állított célt (3:15) bõven sikerült elérni, majdnem 10 perccel jobbat mentem. :-)
Étkezés: frissítõpontoknál egyszer lassítottam, egyszer pedig pár másodpercre álltam meg egy pohár tiszta vizet inni, ettõl és egy segítségnyújtástól eltekintve megállás nélkül teljesítettem a versenyt. Durván túlterveztem mindent: a háti táskámban majdnem 2 liter tiszta vízzel, szerszámokkal, pótbelsõvel, rengeteg egyéb kiegészítõkkel, a kocsi cipelendõ cuccaival vágtam a versenynek, plusz egy 0.7 ée egy 0.5-ös kulacs a bicajon, tele izotóniás itallal. Továbbá kb. 10 mindenféle energiaszelet, zselé, 2 db banán, amibõl összesen 1 db banánt, egy energiaszeletet és 1 db zselét fogyasztottam el, csomó mindent feleslegesen cipeltem magammal... Sebaj, majd talán legközelebb! :-)