A feketetói vásár, avagy egy röpke idõutazás története…
Écs’anyámék hívták fel a figyelmünket egy vásárra, amit 1815tõl évek óta hivatalosan is vásárként rendeznek meg, minden október második hétvégéjén. A helyszín nincs is nagyon messze, Nagyváradtól 70km-re, Erdély nyugati részén, Kalotaszegen Csucsa mellett, Feketetón (Negreni). Ráadásul megközelíthetõsége is egyszerû, mivel az ártándi határ átkelõtõl csak az 1-es (E60) fõúton kell haladni, át a Király-hágón. Az út minõségével egyáltalán nincs gond, csak egy úthasználati matricát kell vásárolni a határon (vagy a legközelebbi benzinkúton) kb. 500,- Ftért (egy hetes jegy ára, mivel napos jegy épp nem volt. Écs’apámék nyáron is jártak romániában, akkor csak havi volt… ügyes).
Már a határátlépéssel megkezdtük idõutazásunk: a falvakban szinte kirívó, ha egy asszony nem tiri-tarka kendõvel a fején van az utcán, rengeteg a fa kordély – szamárral vagy kisebb lóval, rengeteg apró-hosszúkás legalább 70-80éves házikók, roskadozó kerítésekkel. A 70km gyorsan fogy el alattunk, így a korai indulásnak is köszönhetõen 10órakkor érünk be Negrenibe. A vásár, igaz sokkal beljebb van, mint a mûút, eltéveszthetetlen. Sok száznyi parkoló autó, az erre az idõre ideiglenes, de fizetõs parkolóvá nyilvánított magán parcellákon. Kifizetjük, az amúgy magyarul szépen beszélõ Néninek a kb 300,- Ftnyi napi jegyet. A legelõ végén keresztbe futó vasúti töltés mögött már látszanak a sátor-város csúcsai, a magasba szálló füstoszlopok, és pár dallam ideszûrõdik. Egyre jobban kíváncsi vagyok. A töltés túloldalán gyönyörû zöld mezõ fogad minket, pár méterre egy majd 50-60méter széles patakkal, a Sebes-Körössel. Balra már látni a vásár szélét. Mindenhol sátrak, plédekre-fólia darabokra kiterített portékákat kínáló emberek. Tényleg mindenhol, mert a patak innensõ és a túl oldalán is szinte végeláthatatlan területen. A fûben többen is napfényfürdõznek, orrunkat elõször csiklandozza meg a faszén füstjébe keveredett sült hús illata. Valamilyen népi zene szól egy közeli sátor elõl. Az elsõ pár, sorok közti lépésünk egybõl lelassul, fejünk kapkodjuk jobbról-balra, majd vissza, miközben egyre nagyobb a mosolyunk. Van itt minden, de tényleg: csapágyak több tíz kilója, CD-k és videó kazetták tok nélkül szerte-szana, népi hímzésû ruhák, kézi szövésû még végben árult szövetek, szeszfõzõ üstök, cserépedények, kések, bõr kabátok-mellények-csizmák, subák, ásványok, szent szobrok, még keresztelõ üst is!!!
Cipõkbõl, csizmákból, kabátokból dunát lehetett volna rekeszteni, a régiségek (üvegek, érmék, sisakok, kardok, használati tárgyak, bútorok, könyvek…) hasonló mennyiségben.
A tömeg egybe függõ masszaként áramlik szépen lassan a sorok közt. Orrunkban a taposott legelõ, sült bárányhús, faszén füst, molyirtó és a Körös illata keveredik, lépésenként egyik-másik összetevõje dominálódik. Nem tudunk úgy elõre haladni 10métert sem, hogy valamelyik árus ne szólítana le, és próbálná eladni a „kitûnõ minõségû” portékáját. Szinte csak pár olyan árussal találkozunk, aki nem tud magyarul, de ott a számológép beszéli a közös nyelvet. A távolból vonat kürt folyamatos hangja kezd egyre erõsödve elnyomni minden mást. Érdeklõdve figyelem az eseményeket, mivel a töltés jelenleg is, lehet, hogy több száz embertõl zsong. A kürt hangja erõsödik és közeledik, vele feltûnik egy kék dízel mozdony is. Az emberek még mindig a töltésen, mintha a legtermészetesebb dolog az lenne, hogy egy ekkora böhöm jármû megáll majd itt. A vonat kb 70km/h sebességgel érkezett meg a vásár mellé, a kürtje szinte nem pihenve szólt, és az útjában álló emberek szinte az utolsó pillanatig folytatták tevékenységüket, majd arrébb álltak. Hihetetlen élmény volt, ahogy bedübörgött a szerelvény, majd pillanatokkal késõbb már ismét a zene, a füst és az alkudozásé volt a szerep. Már majd 2 óra magasságában jár az idõ és a túl parton nem is voltunk. Az egyetlen hídon tipegve lehet elõre haladni az ember folyamban. Igazi teherbírás teszt ez a fahíd számára évrõl évre. A túl parton aztán a gyomrom beadja az ultimátumot, Én pedig meghajolok elõtte. Bár Györgyi nem hajlandó bármit is innen enni, Én kíváncsian állok be a sorba, ahol aztán majd fél órát van idõm kigondolni, mit és hogy egyek. Persze eközben a tõlem csak fél méterre mellettem levõ hússütõrõl sûrû faszén füstbe burkolózok éhes sorban álló társaimmal egyetemben, így a tartósításommal nincs gond. A várakozásom alatt sikerült kiderítenem a kolbászkák nevét is, így mutogatás nélkül rendelem le az ebédem: „Tri mics!” Hej-atyuska-bátyuska, már szedik is le a parázsról a töltetlen kolbász rudacskákra hasonlító étkeket, és nyomják rá a mustárt bõséggel. Leülünk a zöld gyepre, a patak partján, hátunk mögött és a túl parton zsongó tömeget lesve. Isteni élmény. A Mici (ejtsd mics) kicsit fûszerezetlen, de miért törõdnék vele? Pusztakézzel tunkolom a mustárba, majd a sûrû fél-barna kenyérrel megkínálom. Ennyi. Nem is kellene több.
Pici életet visszarázva lábunkba belevetjük magunk a maradék részekbe, majd több mint 5 órányi sétálás után végére érünk. Pár 1877es cserépkályha csempével, és hasonló korabeli szódásüveggel, valamint egy óriási élmény-dzsúzzal gazdagabban indulunk hazafele.
Végül: kinek ajánlanám ezt a vásárt?
Mindenféleképpen mindenkinek, aki egy röpke idõutazásra kíváncsi, szereti a vásári forgatagokat, bele akar kóstolni egy Mici-be, szereti a régiségeket, vagy csak egy felejthetetlen élményt szeretne elérhetõ közelségben.
képek itt:
http://kep.tar.hu/paraferi/50375833#2