Búcsúztató
Amit szerettél, azt szerettem én,
S amit te megtagadtál, megtagadtam.
Melletted lettem hû, komoly, szerény:
Úgy éreztem vak vagyok s tudatlan.
Hallgattalak, s ha végre menni kellett,
Jártam aprázsló csillagok alatt,
vonzalmamat
hurcolva, mint kínzó testvérszerelmet.
Sokszor hittem:
szeretlek, mint
a fák
A nap fényét, langyos esõt a földek,
Patak vizét a hal, lombját az ág,
zenét a fül, fáradt szem üde zöldet.
De képzeletben, hogy magam se vártam,
Rámtört a vágy, a kerge gyorsvonat,
S nem láttam arcodat,
Csak combjaid ragyogtak a homályban.
Hogy egymás mellett élnünk nem lehet,
Belétörõdtem, hisz te nem kívánod.
Elmorzsolódtak így napok, hetek,
S mint annyiszor, már folytogat hiányod.
Fejemben érzem a felszökkenõ vért,
Én, dzsungelben tébolygó utazó,
amíg emberfaló
Indák közt kapkodok levegõért.
Hová fusson, kit egy kép tölt be csak?
Leszállhat jéghideg pokolkörökbe,
Hol mellig ér a kénszagú iszap,
Síma cetháton csúszkálhat örökre.
Hihetem-e, hogy oltalmazva rejthet
Lágy sír-idegen ágy, idegen öl-
A két karod elõl,
Melyek nem simogattak, nem öleltek.
Fájsz bennem, mint a szív, mely eltaszít
Valami drágát, mint betûk a fában,
Mint hitetlenben fölsajog a hit...
A visszahúzódó tenger nyomában
Kísértetfák alá, kígyószigetre
Vonszolhatom mázsás árnyékomatt.
Mert nincs magányosabb,
Mint aki mellõled van számkivetve
Ismeretlen hõs/icipici6