néhány idõpont nem pontos, meg néhány helyszín nem tudtam, de itt az én beszámolóm is:
És három óra tíz perckor már robogott a vonatunk, menekültünk a kezdõdõ esõ elõl. Orsi szemfülességének hála hipp-hopp talált helyet, miközben én még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy ugyan hogyan tudok felszállni a vonatra. A táskámra keresztbe felrakott hálózsák folyton megviccelt, próbáltam oldalazva is, siker úgy sem termett. Végül engedtem neki, levettem, felszálltam és közben elképzeletem, hogyan is nézhetett ki ez a mûvelet kívülrõl... Eszembe jutott Mr. Bab, nevettem rajta.
Hál’ Istennek Miskolcon már nyoma sem volt esõnek, a várost hó, és elolvadt hó takarta. Itt már kezdett szürkülni, hat óra felé jártunk. Busz után busz jött, Kazincbarcikán beugrottunk Tomi polifómjáért (izolír!

) és lábaskészletéért, majd robogtunk a következõ buszhoz, amivel Mályinkára mentünk.
Az utolsó pár megállónál már csak mi voltunk rajta, és közben pedig be is sötétedett... Úgy éreztem, mintha a világ végére mennénk, és ahonnan tudják már a többiek, hogy út tovább nem vezet, a civilizációnak vége. Leszálltunk Mályinkán, kis pakolászás, hogy a táskák mélyére került lámpákat elõhalásszuk, és szépen libasorban elindultunk. Nekem most kezdett tisztázódni, hogy a többi ember miért nézett ránk olyan furcsán, amikor meglátott teljes menetfelszerelésben, vagy éppen akkor, amikor meséltük, hogy mit is akarunk. Tisztán elõttem van az arckifejezés, ami Anyukám arcára vetõdött akkor, amikor mondtam neki, hogy barlangokban fogunk aludni. Meghökkenés, csodálkozás, nem értés

.
Az utunk egybõl felfelé indult, a kék kereszten. Indulás után egybõl hangos kutyaugatásokat hallottunk. Ahogy haladtunk elõre, egyre csak hangosodott. Végül megláttuk „az állatot”, talán miatta is kicsit hamarabb kanyarodtunk balra, ahol hamar bemutattam egy „milyengyorsanfenékretudokülni” mutatványt, aztán rájöttünk mégsem jó irányba megyünk, akkor visszamentünk a kutyás házhoz, majd elindultunk elõre, majd vissza kicsit és végül balra, és hurrá, megtaláltuk a helyes ösvényt

.
Ez az ösvény egy kényelmes erdészeti úton indult, amibõl késõbb egy patakmederré szûkült. Ennek a medernek a helyét csak idõnként lehetett sejteni, akkor is csak abból, hogy egy egy méteres csík kicsit lentebb van... Körülbelül 10-15 cm hó lehetett itt, de ahogy egyre feljebb értünk, nagyon meglepõen egyre több lett. Hiába volt már elvileg tök sötét, a fényesen világító hold és a mindent borító kellemes hangulatvilágítást biztosított. Meneteltünk rendületlenül felfele, mígnem elértünk az Ámor-forráshoz. Még a buszon kérdeztem Tomitól, hogy vajon tudja-e, hogy merre van ez a barlang? Mondta, hogy „persze, igen”, majd én viccelõdtem, hogy biztos egy könyvben olvasta. A válasz az volt, hogy „hát igen”. Mondom én csak vicceltem! De õ nem...

Tehát a barlang megtalálására nem sok esély mutatkozott, de nem adtuk fel. A cuccokat egy helyre raktuk és Orsi mondta, hogy õ marad is lent. Kezdetben három különbözõ irányból próbálkoztunk, majd bolyongtunk össze-vissza, míg végül Tomi telefonos segítséget kért, és Béla bá azt javasolta neki, hogy 20 méter vissza a forrástól és jobbra fel. Ja, hogy ez ilyen egyszerû...

De Tomi értett a szóból, és nemtom hogy, de sikerült rátalálnia. Kicsit megküzdöttünk, míg a havas-jeges-sziklás úton felértünk, de végül fél 12 körül már az Odvas-kõi panziónál is voltunk, ami meglepõen szép állapotban volt (és remélem, hogy van is!).
Tomi megpróbált tüzet rakni a kályhába, de „füstebb volt, mint meleg”, így inkább azt tanácsoltuk, hogy hagyja abba. A magam részérõl ettem pár falatot, örültem, hogy nézek ki a fejembõl, majd indítottam egy kis fürdést a hóban, mert az olyan jó érzés, amikor „tisztán” tiszta ruhába bújik az ember... És szerintem ezután kevésbé is fázik. Nem kellett sokat altatni. A többiek szerint éjszaka beszéltem is, de szerintem biztos hazudnak:) Amúgy az álmom szerint volt még egy emelet, ahol 20 fok volt meg kád, persze meleg vízzel, így reggel nem értettem, hogy miért is nem ott aludtunk...
A kelést 6 órára terveztünk - kissé naívan. 8-kor keltünk, pakoltunk, fényképeztünk, „alkottunk”, ittunk finom Era-teát, az idõ hipp-hopp elszállt, 10-kor (11-kor?) indultunk. Így nappal végre megcsodálhattuk azt a völgyet, ahonnan tegnap este érkeztünk. Az utunk tovább vezetett ebben a patakvölgyben, szépen haladtunk libasorban, de sokszor megállást jelentett a fényképezés és az út keresés. Egy nyom sem volt elõttünk, de nagyon jól lehetett követni pl. róka nyomot, mert az állatok nem hülyék ám, õk is a legjobb úton mennek, és kicsit úgy tûnt, mintha a turista jelzéseket is ismernék. Persze ez utóbbi csak vicc. Nagyon tetszett az a szabadság-érzés, amit a hó jelentett. Mindenhol egyformán kb 15-20 cm hó volt, így nem voltak ösvények, nem voltak utak, tudtuk az irányt, hogy merre kell mennünk, és arra mentünk. Az Odvas-kõi sziklához letérõ útelágazódástól (nem is olyan nehéz szó ez:)) voltak ember láb(bakancs)nyomok.
A Mária-forráshoz 12 körül érhettünk. Hiába nem mentünk eddig sokat (~3km), jólesett kicsit lerakni a táskát. Sokat nem pihentünk, vettünk kis vizet, meglepõ módon fényképeztünk, kicsit irigykedtem a szomszéd házbeliekre (de szívesen laknék ott egy-két hetet, vagy akár pár hónapot!), és indultunk is tovább, a nagy Látó-kõhöz. Ez a hely mindig gyönyörû, most pedig még inkább az volt. A hó, mint a cukros hab borította be, a határozott élû, kemény szikla, egy lágy vonalú nagy puha édességre emlékeztetett. A kilátást sajnos rontotta a párás, felhõs idõ. „Természetesen” amikor lejöttünk, egybõl kisütött a nap.
Itt már XX óra körül jártunk, így úgy döntöttünk, hogy aszfalton gyorsítunk egy kicsit, Bánkútig ezt az utat választjuk. Lehet, hogy ez az út nem rövidebb, de a hó miatt mindenképpen könnyebb és gyorsabb is a haladás. Értem én, hogy egy autók által használt úton mentünk, de azt nem, hogy a legtöbb autós miért nem volt képes egy kicsit lassítani és le(be)húzódni?! Így idõnként kaptunk egy-egy adagot a sós, mocskos hólébõl. Tolerancia, empátia, ehh. Szegény Era kezdett furcsán kinézni, de nagy akaraterõvel jött tovább.
Bánkúton „ebédeltünk”, szuszogtunk párat és vizet vettünk. Ez lesz az utolsó vízvételi lehetõség az következõ másfél napban. Árnyékban ültünk, a hõmérsékletet a testemben hamar lecsökkentnek éreztem, egy korty rummal próbáltam ezen változtatni. Még egy kis eszem-iszom volt, de a dínom-dánom elmaradt. Igaz, nem jöttünk eddig nagyon sokat, de a hideget, a havat, a nem sokat alvást eléggé megéreztem, és azt hiszem ezzel nem csak én voltam így. De olyan nincs, hogy feladjuk, felmálháztuk magunkat és indultunk is. Egyre kevesebb esély mutatkozott arra, hogy világosban érjünk Cserepes-kõhöz, de azért legalább Tar-kõig szerettünk volna napfényben érni.
A kék jelzést megtalálni a sok autó-ember-ház között kicsit gondolkodtató volt, de nem lehetetlen. A fennsík, az igazi fennsík most következett, és szerencsére mindez napsütésben várt ránk. Nagyjából a Csalánosi parkoló közelétõl kezdve a hó olyan három méteres sávban le volt tolva, a haladás így könnyebbé vált, részint mert nem kellett nyomot taposni, illetve részint azért, mert így a jelzést sem kellett annyira keresgélni (hiába voltunk már itt többször, a nyár az nyár, a tél az tél, télen az ismerõs helyeken is sokszor nehéz eligazodni, lásd majd Tar-kõ). A hóval borított víznyelõk, a fák törzsére és ágaira fagyott több centis hó, jég, és mindez napsütésben, ellenfényben – lenyûgözõ volt. A Bükk ez alkalommal más arcát mutatta, mint amit eddig láttam tõle. Láthatok majd bármi szépet mellette, de ez az arc örökre a szívem csücskében fog maradni.