"2004. június 10
Amikor a telefon túl sokat tudNéhány napja a huszonnégyes villamosra várva a Mester és a Haller utca sarkán fél füllel �kihallgattam� három kamasz fiú beszélgetését. A bringázásról volt szó és arról az egy kerékpárról, ami körül hárman nyüzsögtek, és amit nagyon szeretett volna már megkapni az egyikõjük. Nehezen ment neki, mert nyilvánvalóan ebben a kis baráti körben nem õ volt a domináns egyéniség, így elkelt a segítség a másik �gyalogos� baráttól, vagyis a felszólítás, hogy: Add má� oda!
A végre megszerzett bringával kicsit tétován téblábolt, majd szinte kérdõen megállapította, hogy nem tudja, hova menjen. Ebben is közös döntés született: menjen a Vágóhídig, a srácok villamossal mennek, majd ott találkoznak. Felszálltunk a villamosra, ahol az is kiderült, hogy a múltkor sem mert lejönni egy 20-25 fokos meredekségû domboldalról. Pedig nem is volt igaz, hogy rossz a fék. Egy megálló után leszálltam. A túloldalon felléptem a járdára, egy hatalmas csattanásra kapom fel a fejem és határozottan borzasztó ívben látom repülni az én jámbor �ismerõsömet�, aki egy pillanat múlva, ha lehet, még ijesztõbb módon csapódott a földhöz.
Nem vagyok az a típus, aki kijön a filmrõl, ha a partraszállás túl életszerû, és évek óta nyolcadik kerületi lakosként tudom, milyen hangja van, ha a strici éjjel kettõkor egy köztéri kamera számára nem látható zugban ököllel nyomja orrba az öntudatoskodó kiscsajt. De ilyet még nem tapasztaltam. Az ütközõ autók fémes reccsenését volt alkalmam megtapasztalni kívülállóként és belülrõl is, de még sosem hallottam emberi test hangját, amint éppen elcsapja egy masszív autó, majd ráesik a tetejére, ahonnan még mindig felfele induló pályával zuhan az aszfaltra. A villamosmegálló vasrúdjába kapaszkodva próbáltam úrrá lenni a lábamban önálló életre kelt izmok rángatózásán, és nem tudtam, mit tegyek a nyálammal, ami legutóbb, mikor egy pillanat alatt ilyen édessé vált, nagyon rossz kimenetelû dolog elõhírnökeként figyelmeztetett, hogy nem életem legvidámabb pillanata várható. Nem volt ez olyan hosszú idõ, egy-két másodperc és a kissrác is talpra ugrott már, amit azóta sem értek, hisz akrobaták oldják meg ilyen gyorsan a félresikerült gyakorlatot, persze nem aszfaltról.
Az autó vezetõje is kiugrott, és az egész történet számomra itt lett felfoghatatlan. Elõkapta a telefonját, de nem a mentõt hívta vele, amire számítottam, hanem fényképezett. Bénára bambult agyammal, testemmel értetlenül néztem a jelenetet és eszembe sem jutott, hogy akár én is hívhatnék mentõt, hisz bár az utóbbi idõben kifejezetten a csóró egyetemisták táborát gyarapítom, azért nekem is ott lapul a mobil a zsebemben és mentõt akkor is lehet hívni, ha nincs feltöltve. De csak álltam mereven és néztem, hogy az elegánsnak tûnõ, õszülõ, öltönyös úriember körbe-körbe fényképezgeti az autót, a biciklit, a fiút, amint már talpon van, a látószöget, ahonnan õ jött és azt, ahonnan a fiú. Aztán mire magamhoz tértem volna, hogy elõkotorjam a telefonom, az övé is elõkerült. A mentõk a rendõrökkel együtt húsz perc múlva jelentek meg (a rendõrség gyalog kétpercnyire van). Akkor már ott voltak a barátai. Gyalog rohantak vissza a Duna-parton a két megállónyira lévõ Vágóhídról, ahol hiába várták társukat, aki végül összeszedve bátorságát, az autóvezetõ telefonját kérte el, hogy õ is hívhasson valakit.
Nem mentem oda bá-mészkodni, csak a villamos-megállóból néztem merengve, hogy milyen rengeteg ideje lett volna még a kárfelmérésre. Egy pillanatig sem foglalkozott a sráccal, akinek bármilyen belsõ vérzése, sérülése lehetett volna.
Nem akarom elhallgatni a tényt, hogy a fiú volt a hibás. Szerintem ugyanakkor ilyen esetben teljesen érdektelen, hogy ki a hibás. Mindenképpen a mentõ az, ami legelõször eszébe jut az embernek, még akkor is, ha feláll az �áldozat� és rémülten keresi a helyét az ijesztõen idegen szituációban.
Nem áll szándékomban vádbeszédet mondani vagy ítélkezni, és fõleg nem gondolom általánosnak a jelenséget, de mégiscsak felmerül bennem a kérdés, hogy jól van ez így? Elsõbbséget élvezhet egy balesetnél az anyagi kár felmérése?
Rendben van az, hogy a lehetõségek bõvülése ilyen irányban módosítja a döntéseink jellegét?
Czegõ Tünde"
http://kistaska.tatk...ex.php?cikk=138