Direkt nem írom a forrást, mert úgyis azonnal ugranátok páran begépelni, hogy ********** vagy éppen **********.Nem az a baj, hogy vannak forradalmi ünnepek, hanem hogy nem nagyon van más. Pedig szimbólumértéke volna a kiegyezésnek: tudomásulvétele annak, hogy vannak mások, másik országok, netalán erõsebbek is, és hogy együtt kell mûködni velük. És hogy szét lehet baszni valamit nagyon, de a vége az lesz, hogy nekünk kell összerakni, meg még ki is kapunk. Erõvel kivívni sose tudtuk a szabadságot, csak úgy, hogy miután ököllel nem sikerült, megpróbáltuk ésszel, párbeszéddel, tárgyalással. Tanulságos dolog ám ez is, nemcsak a talpramagyar. Kevésbé romantikus, az igaz, de talán egy árva napra mellõzhetjük a romantikát.
Ha lenne emléknapja a kiegyezésnek, az lehetne olyan, mint a karácsony. Akkor mindenki megkísérelhetné megbeszélni a dolgokat. Realitásokat felmérni, másik érveit meghallgatni, ilyesmi. Újévi fogadalom-féle. Külsõleg majálisforma piknik lenne jó - idén péntekre esne –, egy-egy szomszédnemzet meghívásával, koncertekkel, június pont alkalmas idõ. Elsõnek ajánlanám a románokat. Figyelem: annak nincs értelme, hogy egy belvárosi zsákutcában ***** ******* megkoszorúz valami emléktáblát. Oda kell állni mögé az államnak emberesen, ha nem is szükséges akkora hepaj, mint augusztus huszadikán. Legyen akkora, ami bekerül a híradóba, és ahova érdemes kimenni, észrevenni, kisgyereknek perec mellett elmesélni, mi is ez. Egy nap, amikor megemlékezünk arról, hogy lehetségesek kompromisszumok, kölcsönös engedmények, nem totális megoldások, és akár el is lehet viselni, ha mások mást mondanak. Különben örökre azt fogja tanítani magának ez az ország, hogy valamit szét kell baszni, oszt’ arra leszünk büszkék: ennyi magyarnak lenni, és nem több. Pedig több.
Legyen béke, szabadság és egyet nem értés. Mindhárom egyszerre. Legyen ünnepe a kiegyezésnek. Száznegyven év múlva talán lesz a rendszerváltásnak is.
Próbáljátok meg úgy olvasni, mintha "csak" az lenne ami: vélemény.