Dani, megelõztelek a Kassabeszámolóval, remélem megvagy vele elégedve, ami hiányzik belõle azt írd!

Kassa:
Igazi szép történet.
Hejcén borult volt az idõ, csepergett is, amikor elindultunk a Kassa maratonra. Mire odaértünk elállt az esõ és már száradt, de a hideg szél megmaradt. Zoli egész odavezetõ úton azzal áltatott minket, hogy nem fog indulni. Szerencsére csak viccelt és a Röfi nevezésével elindult a középtávon. Danival elég jó helyrõl indultunk (természetesen a rossz idõ miatt nem voltak annyian, mint tavaly) és az élbojjal tudtunk haladni egy darabig.
A szokásos forgatókönyv alakult ki kettõnk között megint. Az emelkedõn megléptem, a lefelén utolért, az emelkedõn otthagytam, majd a veretésben utolért....... Így ebbe egy kicsit belefáradva inkább mentünk együtt a felfeléken, nem nyomtam annyira és igyekeztem lefelé a seggében maradni. Biztattam, beszéltem hozzá a felfeléken. Lassacskán ketten maradtunk se elõttünk se mögöttünk nem volt senki a táv közepén majdnem egy órán keresztül. Beszélgettünk nézelõdtünk, de közben nyomtuk a saját eléggé lelassult tempónkat. Meg is beszéltük, hogy közösen megyünk be a célba és egy "Hand in hand" célfotót csináltatunk. Csak elõtûnt idõvel egy szlovák gyerek mögöttünk. Danival megbeszéltük, hogy úgy sincs erõnk, hát lesz.rjuk hadd menjen a hegyikecske. Mellénkért a srác és Dani megtudakolta tõle, hogy srác az õ kategóriájában van. Ennek tudatában Daninak a napból, vagy a levegõbõl lett ereje és elkezdte nyomni a gyerekkel. Sokszor nézett rám hátra de én már a verseny eleji kóstolgatásokban elfáradtam és a közös lassú tempónkba meg belepunnyadtam. El is tûntek, de hát nem hagyhattam magam, így idegbõl elkezdtem üldözni õket. Láttam, egy frissítõpontot (már a sokadikat) és Dani onnan ordított nekem, hogy "Mi kell Csajszi?!". Hirtelen nekem is lett erõm, abból fakadóan, hogy Dani megvárt. Mondtam, hogy mi kell így raktuk is tovább a kereket, megint ketten, a gyerekkel meccselve (lefeléken rendszerint otthagytuk). Hisz közös képet is akartunk, de Dani is megakarta verni a gyereket. Ez a kettõ egyszerre elég lehetetlennek tûnt, mivel már elég fáradtak voltunk (fõleg én). Döntenie kellett, hogy otthagy és meccsel-e tovább a sráccal, vagy piheg velem tovább. Mindkettõt választotta.

A felfeléken már õ buzdított engem és volt, hogy tolt is egy kicsit.

De a srác így is erõs volt és folyamatosan közeledett. Az utolsó emelkedõn pofaszelünk volt egy mezõn és a gyerek 20 méterre volt mögöttünk. Átbuktunk a gerincen és úgy döngettünk, ahogy csak bírtuk. Így teljesen sikeres volt a verseny. Sikerült a célfotó is (csak találjuk meg

) és a gyereket is megvertük pártíz másodperccel.
Képek, errõl a versenycentrikus hétvégérõl.
Zoránról meg annyit, hogy ugyan olyan idióta, mint mi vagyunk. Zoli már odafele készen volt a kocsiban.
Nagy köszi Zolinak a kocsiért is!